Understand That: I LOVE YOU! [BokuAka ff.] |Befejezett|

•》18 -Feszültség《•

》Akaashi Keiji《

Aggódom Bokutoért. De miután leszálltunk a buszról jobb hangulatban volt. Ezért én is megnyugodva kezdtem reggelimbe.

Ezután minden renden volt. Addig a pontig amíg nem blokkolták. Utána elveszni látszott. Már harmadszorra akadályozták meg az ütését mikor nem is durcás inkább részben dühös arcot vágott. Visszament volna a helyére, de én elé álltam.

> Minden rendben? -fogtam meg vállait. Lesütött fejjel meredt a pálya oldalvonalára. >Bokuto? -pislogott még párat majd felnézett.

> Igen persze! Csak.. semmi.

> Nem hiszek neked! Másfele jár az eszed nemigaz? -bizonygattam.

> Megvagyok tényleg, csak csináljuk mielőtt mégjobban kizökkentenek! -hirtelen felindulását nem értettem. Bíztatásképpen levezettem kezem tenyeréhez és megszorítottam. Szemeimmel próbáltam ösztönözni a jó játékra.

Nem szokta ilyen módon kezelni a dolgokat. Visszaálltam a háló elé és ezek után többször pillantottam felé. Végre sikerült megtörni a blokkot is. Rendben van. Örül magának. A harmadik szettben már sokkal agresszívebben állt a dologhoz. Nem úgy játszott ahogyan szokott. De valahogy sikerült mégis ezzel az átfordulásával is -egy hajszál híján- megnyerni a meccset.

Levágtuk magunkat egy padra, hogy megpihenjünk. Szorosan ültem mellé és vállára hajtottam fejem. A másik csapatból páran furán néztek, de most ez  érdekelt a legkevésbé. Megfeszülve szorongatta kulacsát, nem értem. Nyakához fordítva fejem puszit nyomtam bőrére. Ennek köszönhetően észhez tért. Felegyenesedett és kissé felém fordult. Halvány mosolyt erőltetett magára. Kezünk összeért a pad deszkáján. Halántékunkat egymásnak érintettük.

> Ma nem igazán voltál a pályán. Az nem te voltál. Mond el, hogy miért így játszottál? -kérdeztem halkan, hogy a körülöttünk lévők ne hallják. Tudtam, hogy nemigazán mondaná el másnak ami így felzaklatja. Nagyot sóhajtott és felém pillantott bocsánatkérő tekintettel.

> Újra bevillant. -húzta el száját.

> Jaj, csak az ne mond, hogy megint az az álom! -néztem szemeibe. Felé fordultam a padon lovaglóülésben. Arcát kezeim közé fogtam és közelebb húztam magamhoz. >Ha hazaértünk átjössz hozzám és átbeszéljük! Nem hagyhatom, hogy ennyire befolyásoljon! -csillogó szemei ellágyultak. Fogtam és vállamra döntöttem fejét. Szorosan öleltem át vállait. A csapat többi tagja felé pillantottam, akik érdeklődve pislogtak felénk. Egy bólintással jeleztem a helyzet rendbenlétét. Aztán felálltam magam után húztam párom, hogy az öltözőbe indulhassunk. Öltözés közben még sorba vállon veregettük egymást a győzelemért. Utána csendben folytak a dolgok.

A hazaúton sokan lelküket vesztették és bealudtak. Egyedül én és Bo maradtunk fent. Ha jól feltételezem még talán az edző is elbóbiskolt. Most leghátul ültünk a ötszemélyes sorban. A mellettünk lévő kettő mélyen szunyókált, ezért bátorkodtam egy kicsit. Ezúttal Bo ült az ablaknál. Az iszonyatkeskeny párkányon támaszkodva tartotta meg fejét. Másik kezével enyémet fogta. Kissé féloldalas ülésbe helyeztem magam és megemeltem kezét. Szám elé emeltem majd lágy meleg csókot nyomtam bőrére. Ő erre csak szemét fordította felém, de láttam rajta kíváncsiságát. Szétbontottam ujjainkat és ezúttal tenyerébe adtam csókot. Majd csuklójára. Sejtelmesen fordította felém fejét, még mindig csak csendben figyelve.

> Mindenki mélyen alszik rajtunk kívül. -suttogtam alig hallhatóan egy kacsintás kíséretében. Ekkor csuklójától indulva végignyaltam hüvelykujja hegyéig. Erre értette a célzást és ujját számba helyezte. Pimaszul kinyújtottam nyelvem, amin levezette ujját államig majd azt végighúzta alsó ajkamon. Állam alá fogott és magához húzott. Apró csókokat váltottunk miközben ölébe másztam. Ezt követte hosszú érzelmes, gondterelő nyelvcsatánk. Talán három ilyen hadakozáson estünk túl, mikor egy elég éles kanyart vett be a busz és majdnem a mellettünk pihenőkre estünk. Majd, amikor egy halk nevetés után újra ráhajoltam volna ajkaira arébb nézett. Előre tekintgetett. Én is odanéztem és láttam amint az edző helyezkedik. Kipillantva a busz elején pedig érszrevettem, hogy közel a város határa. Lemondóan sóhajtva dőltem vállára. Combom simogatva hajolt nyakamra. Apró csókot nyomott bőrömre, utána mélyet szippantott illatomból.

> Otthon befejezhetnénk. -búgott halkan. Rámosolyogtam pulcsija gallérjára. Utána felemelkedtem és beletúrtam hajába. Puszit nyomtam homlokára aztán mélyen szemébe nézve mosolyodtam rá, tudatva vele, hogy benne vagyok a dologban.

Kimásztam öléből. A többiek is ébredezni kezdtek, mikor beértünk a városba. Pár perc múlva felcsattant az edző a helyéről és még mielőtt leszálhattunk volna a buszról megköszönte az idelyi kemény munkánkat és az ünnepekre is csupa jót kívánt. Amint befejezte a hegyibeszédet letódultunk a járműről. Utólsó lepacsizás mindenkivel -habár, ha nem is előbb, de az újévi bulin biztos találkozunk- elköszöntünk és mindenki hazaindult. Én oldalamon párommal lépkedtünk hazafelé. A délutáni napsütés vakítóan világította az út menti felgyülemlett havat. Míg én figyelve, hanyadt ne vágódjak a csúszós járdán, addig Bo a félretolt kis hótömegben egyensúlyozta lépteit. Útközben hazatelefonált, hogy épen visszaértünk, de még átjönne hozzám mielött hazamegy. Mikor lerakta félszemmel rásandítottam.

> Mi az? -nézett rám kerek szemeivel.

> Nem is számolsz be nekik a győzelmünkről? Pedig, ha előbb telefonon beszélsz velük, akkor is mindig beléled magad. -fordítottam felé fejem. Nem tettem jól, hogy nem az utat figyeltem ugyanis egy eléggé jeges pontra lépve majdnem hátraestem. De lásd! Mellettem a megmentőm! Derekamnál kapott el így, mint egy tökéletes táncmozdulattal, álltunk a hidegben. Igaz a végén kinevetett, de aranyos, hogy elkapott.

> Lehet azért nem mesélek nekik, mert van még valami, amit meg akarok nyerni! - a mondat második fele halkan érkezett fülemhez. Lehelete felmelegítette bőröm. Majd még egy halvány puszit is adott fülem tövéhez.

Zavaromban elpirultam és felegyenesedtem. Zsebre vágtam kezeim és tovább mentem. Ő csak nevetve indult utánam. Még, hogy ő nyer? Korábban igenis megmondtam neki, hogy én szeretnék dönteni, de az az alkalom elmaradt úgyhogy kész, nincs választása! De azért még is fülig vörösen fordiltam be utcánkba.
Mikor beért mellém csak a másik irányba néztem. Nem is vettem észre, hogy elhagytam a házunk kapuját.

> Hey, Keiji! Hová mész? -nevetett utánam. Megfordulva realizáltam tévedésem. Visszatipegve a zárral kezdtem szórakozni.

> Ez nem történt meg! -dörmögtem orrom alatt. Na jó, lehet kicsit rájátszottam a sértődöttségre; miszerint engem nem lehet megnyerni.

> Na~h, ennyire nem is lehetett zavarba ejtő az előbbi célzásom! -hajol mellém, mikor épp végeztem a kulccsal.

> Nem is. -nyitottam be a kapun.

Oh, dehogy is nem volt zavarbaejtő. Nem mintha még nem szokhattam volna hozzá az efajta kijelentéseihez. Talán sosem fogok. Lehet pont ez a lényege.

> Pedig látom az arcodon! A pirulást nem rejtheted el! -előle, ha akarnám se tudnám.

Követve engem beért a házba is. Letettünk kabátjainkat és cipőnket majd az emelet felé mentünk.

》Lássatok csodát itt a kövi fejezet is! Remélem tetszik az eddigi story🙃