Understand That: I LOVE YOU! [BokuAka ff.] |Befejezett|

•》24 -Látlak!《•

》Akaashi Keiji《

Talán a harmadik napra fogadta el helyzetem a családom és a többiek is. -Még apám is meglátogatott.. egyszer.- Eleinte Katsumi és édesanyám több sírós percet is tartottak oldalamnál. De ők is, úgyahogy elfogatták. Viszont Koutaronál teljesen más a dolog. Ő azóta is, mikor egyedül van nálam, ezerszer elmondja, hogy; mennyire szeret és mindennél jobban sajnálja. Még mindig magát ostorozza a történtek miatt. Ha felébredek eltelhet némi időbe, míg szavaim által felfogja, hogy ez nem így van.

A mai délutánt is sírva töltötte lábaimnál. Habár mostanra jobbára már csak hüppögését hallani. Hacsak nem kel fel valami miatt mellőlem; kezem fogja és nem ereszti amíg nem muszáj. Sokszor beszél hozzám. A tegnap példáúl storyzgatós nap volt. Elmesélte miket csinált otthon mióta nem vagyok nála. Ez kimerült abba, hogy -végre- rendet rakott szobájában, ami az utóbbi időben el lett hanyagolva. Hogy mielőtt eljött volna hozzám, elment és stresszlevezetés képpen leütött néhány labdát, amit Kenma-san adott fel neki kérésére. Mikor ezt mesélte, hangjából ítélve elhúzhatta száját. Tudatván, hogy ezt jó esetben nekem kellett volna megtennem, de sajnos erre most képtelen vagyok.
Ezen kívül rengetegszer dicséri az orcosi papírok által mutatott értékeimet is. Hogy látja nem romlik állapotom, és kifejezetten jól bírom ezt a kóma dolgot.
De persze rengetegszer megkapom állandó kedves szavait, amit e helyzet nélkül is szokása volt mondogatni.
És végre alszik is pár órát, mikor itt tölti az éjszakát.
. . .

Időérzékem ugyan nem volt, viszont szemhéjamon keresztül észleltem, hogy azon túl világosodik. Odakinn pirkad.
Aztán később valami érzés arra késztetett, hogy kinyissam szemeim. Ez még mindig nem azt jelentette, hogy felébredtem. Újra külső nézet fogadott. Mintha egy videójátékban lennék. Olyasmibe, amiket Kenma-san szokott játszani.
Pár pillanatig hunyorgattam lelkem pilláit a hirtelen fény miatt. De ezt leszámítva most mindennél jobban örültem. Hiszen..

> Jó reggelt szerelmem! -remegő hangon szólt oldalamról. Elengette kezem és megcirógatta arcom. Lelkem alakjának arcát felé fordítottam.

..Hiszen láttam!

(Ez de jó végszó lenne! De nem teszek ilyen szörnyűseget, mert még a végén megöltök érte XD)

. . .

Már lassan egy hete fekszek tehetetlenűl korházi ágyamban. Továbbra is érzek és hallok mindent abból, ami körülöttem zajlik. Bár erről konkrét jelet még nem tudtam adni.

Bokuto és Katsumi felváltva töltik mellettem az éjszakátat. Bár nem szabadna, mert mivel mozgásképtelen, tudatánál nem lévő beteg vagyok, ezért az -orvosok szerint- nincs szükségem ilyesfajta "felesleges" interakcióra. Csak napközbe jöhetnének látogatóba, de egy engedékeny főnővér és szájukat tartó ápolónő kollégái kellettek az esti műveletek végrehajtásához. Mi is ez a bizonyos "művelet"? Kívülről elég viccesen néz ki.

Úgy történeik, hogy amelyikük a soros -a mai esetben Bo- a látogató idő végén feltünésmentesen elköszön. Mindeközben megkapják a "szertárbaelbújhatszafőorvoselől" kacsintást a recepciós nővérkétől. Majd ezután egy gyanútlan mozdulattal ott kötnek ki. Azután kb. 10-15 perc elteltével egy takarítónő -mindig enyhe szívrohamot kapva- kiengedi a soron lévő személyt. Majd úgy, hogy a "mit sem sejtő" főorvos úr ne vegye észre, végigosnnak a folyosón egész szobámig. Mind ezt szinkronban odaérve az engem figyelő ápolóval, hogy -mivel ő úgy is jön be- segífségével újra az ajtó, felém eső oldalán bújhasson meg. Mindig elrejtik magukat az ajtó mögött, hogy amíg a nővérke lefordítja a rolót folyosóra néző ablakomnál, nehogy észre vegyék őket. Utána hálát kifejezve megköszönik, megvárják amíg az esti ellenőrzésen is átesek és utána szabat az éjszaka.

Mindezen eseményeket testen kívüli állapotomban mosolyogva, olykor-olykor nevetve bakijaikon, veszem szemügyre. Viszont amikor mind elmennek újra az egyedüllét érzése fog el. Hisz a korházon kívül nem mehetek. Nem tudom mi és hogyan tart vissza, de ennek köze lehet testem helyzetének.

Mint említettem; a mai nap is párom volt a soros, hogy velem maradjon estére. A "valakimindigbentmaradKeijiveléjszakáraterv" a mostani estén is hibátlannak indult. Ma feltétlen kíváncsisággal figyeltem, amint "halkan oson" végig a folyosókon.

*> Hát ez kifejezetten csendes volt Bo!* -nevettem fel, mikor óvatlanúl is nekihátrált egy segédeszközökkel teli asztalnak. -Ami hozzáteszem, nem is az út közepén volt, így nem értem, hogy sikerült neki.- Csak úgy csörögtek a rajta lévő fémek.

> Ijj, az istenit! -fájlalta hangosan suttogva könyökét, amit az ütközésben beütött.

*> Vígyázz közelít a "végzet"!* -szóltam fel, mikor megláttam a távolból közelítő dokit. -Na ezt, hogy oldod meg bagolykirályom? Ebben nem tudok segíteni, csakis reménykedni.-

> Maga mit keresel még itt fiam? -szólt hozzá háta mögül a nyegyvenes idejében járó férfi.

> Hát.. izé.. -fordult meg tarkóját vakargatva.

> Oh, te vagy az Koutaro-kun? A kapucnidban fel sem ismertelek! -lépett oda hozzá és levette azt róla. Szúrós tekintetén látszott, hogy nincs menekvés.
>Keiji-kunhoz jöttél ugye? Vagyis maradtál. -javította ki magát.

> Nem- tudom miről beszél? -támaszkodott meg az elöbb még ellenséges asztalon, de mivel az haragtarónak ígérkezett, lecsúszott róla keze és éppenhogy megtudott lábán állni.

Istenem, ha felébredek és elmesélem, hogy mindezt láttam, biztos megutál. Muszáj volt kuncognom próbálkozásain.

> Ugyan! -legyintett az orvos. >Én is voltam szerelmes. -mosolygott a szürke hajúra, de ő még mindig ártatlan arccal kerülte a szemkontaktust.
>Már a hugát is megkértem, hogy ne csináljatok ebből rendszert! -illegette fejét. A folyosó mindkét végéből egy-egy ápoló szurkolt a srácnak, hátha sikerül megtörni a kőszívű fődokit; aki sóhajtva hagyta ott a másikat. Csodálkozva néztem távolodó alakját.

> A- akkor maradhatok?! -kiáltott Bo az elhaladó után.

> De ez az utolsó! -ujjával együtt a kezében tartott dossziét a levegőbe emelte, nyomatékosítva szavait.

> Köszönöm! -boldagan kiáltotta válaszul.

Sikerét jutalmazva tarkójára simítottam és puszit nyomtam arcára. Valamilyen szinten mindig érzi érintéseimet. Most is odakapott és feleszmélve elmosolyodott.

> Jövök már! -suttogta magának.

Miután most már nyugodtan, gond nélkül -rohanva- betért szobámba, nekiált lepakolni kabátját és egyéb dolgait. Én az ágy végén ülve figyeltem. Majd mellém lépett. Ilynekor visszatérek testembe. Így jobban érzem és hallom cselekedeteit.

> Visszaértem! -lehelt csókot homlokomra. Megfogta kezem, leült és rögtön mesélni kezdett.
>Képzeld mi történt a folyosón! Sajnos észrevett a doki, de... -ha módomba állt volna elhallgattatni, akkor sem tettem volna. Hallani akartam hangját, látni, hogy végre felengedve érzései nyomásából, felszabadulva mesél valamit. Ráadásúl vicces volt az ő szájából hallani.

》Éés újra itt!😌👏👏👏
Az esetleges szóismétlésekért még1× bocsika! Nem vagyok teljesen tisztába csodás anyanyelvünk sokoldalú sajátosságaival🤷‍♀️ Bezzeg, ha folyvást kárommkodni kéne😂