Understand That: I LOVE YOU! [BokuAka ff.] |Befejezett|

•》26 -Hűvös szellő《•

》Bagoly manus《
(alias Bo)

Akárhogy is szerettem volna, nem mozdult többet. Sőt! Még a monitorok kiugrása is megszűnt. Amit a doki mondott; hogy napokon belül felébredhet... az nem jött el. Már lassan két hete semmi jelet nem adott, ami addigra már megszokott lett.
Az incidens óta nem aludtam bent nála. Ez nagyon hiányzott. A szobán üres volt nélküle. Jó.. eddig is volt, hogy alkalomadtán nem egymás mellett aludtunk, de ez azért tényleg más. Már szinte kezdtem feladni.

Az elmúlt héten, alig tudtam meglátogatni, mivel befejeződött a téli szünetünk. A suliban a szokásosabbnál is rosszabbúl megy az odafigyelés. Szinte már egyeltalán nem vagyok ott az órákon. Csak beülök a padba, kinézek az ablakon és már hallom is a csengőt. Mintha az idő felgyorsulna körülöttem és nem hagyná, hogy utolérjem magam. Időérzékem is némileg elvesztettem, emiatt sokszor kések és teljesen szét vagyok esve. Edzésre sem igazán járok, de, ha arra sodor utam, akkor is csak állok a háló előtt, várva Akaashi alakját, aki felad nekem. Viszont ez nem történik meg. Enélkül pedig.. tényleg használhatatlan vagyok.
Az is előfordult egyik tanórán, hogy valami pánikroham, vagy mi tört rám, és alig tudtak összekaparni az orvosiban. De jól vagyok..

Egyik délután, hogy tereljem figyelmem; leültem tanulni. Igen, én! De ez se ment egyszerűen, mert, amint eszembe villan továbbtanulásom -mostmár- halovány esélye; eszembe jut Akaashi és, hogy nem szeretné, ha emiatt kevés időt töltenénk együtt; újra leblokkol az agyam. Aztán, mint egy élőhalott lépek ki az utcára; éltető, friss levegőért.

De, ha meg is látogattam, azt szótlanul tettem. Ilyenkor csak leültem az egyik székre és magam elé meredve vártam, hátha.. hátha újra jelez, hogy itt van és hall engem. Néha elengedek felé egy-egy szót. Ez köszönésben, jónéhány 'szeretlek'-ben, és időnként egy 'sajnálom'-ból álltak. Nem mindig értem hozzá ittlétem alatt. Viszont mikor megjöttem, vagy elmentem; homlokára kapott egy halovány puszit.

Lassan kezdek beleőrülni "hiányába". Nem hallom hangját, vagy érzhetem érintését, csókját. Ez az őrületbe kerget. Már a legrosszabb is megfordult a fejemben, de ilyenkor mindig belegondolok; mi van, ha azután felébredne, és nem lehetek mellette. Tudom.. szörnyű vagyok ilyen téren.

Szerintetek normális, ha megint ezen gondolkozom és a negyediken, a nyitott ablak előtt várok.. már nem is tudom milyen csodára.
Jelenleg mellette ülök, háttal az ágynak. Fejem hátra hajtva döntöttem rá paplanjára. Csak bambultam ki fejemből. Mintha megszűnt volna körülöttem minden. Megcsapott a kintről jövő, hűvös, téli szellő. Megborzongtam az érzésre. Legutóbb akkor éreztem ezt a hideg borzongást, mikor ablakában ültünk. Viszont ez nem az a fajta kellemes-, inkább reszkető érzés volt.

》Kisbagoly《
(Áh.. imádom.. *Deep sigh*)

Akárhogy is szerettem volna, nem tudtam többet megmozdulni. Úgy néz ki; kivételes alkalmat kaptam odafentről. Viszont másképp se ment tudatni; itt vagyok. Belefáradt lelkem az erőlködésbe.
Eddig élveztem, hogy legalább kijárva testemből láthatom, érinthetem őket. De ez is megszűnt. Csak hallásom maradt meg.
Ami viszont az őrületbe kerget, az Bokuto szótlansága. Bár néha elejt egy szócskát, de az nem ugyan az, mint, mikor elmeséli napját, hogy épp mit evett. Vagy megint épp milyen hülyeséget csináltak Kurooval. *Szegény Kenma-san. Remélem azért volt némi nyugta.*
Éreztem rajta, hogy kezdi feladni. Ez pedig nem tetszett. Sokszor csak ült mellettem, de nem ért hozzám. Mintha épp elhidegülne, vagy rájött; semmi értelme rám várni. Talán így.. talán már nem is.. Nem! Az nem ő lenne! Hiszen most is itt van és akkor nem mondaná el időnként!

Valahol csendben üldögél a szobában. Az ablak persze megint biztosan tárva, nyitva.. nem értem miért. Mióta ezt csinálja szinte érzem feszültségét.