Feelings never change | l.h |

1.rész

Gyönyürű nyári reggelre ébredtem. Feltápászkodtam az ágyamról és az ablakhoz sétáltam, ahol elhúztam a függönyt, hogy a nap sugarai bejárják szobám. Bementem a fürdőbe kicsit rendbe hozni magam, mivel mindenki tudja, hogy milyen jó alvás után tükörbe nézni. Miután kifésültem hajam, majd ki is vasaltam, tettem magamra egy kis sminket, de nem sokat csak egy kis szempillaspirát és alapózót a szekrényemhez léptem valami ruhát keresni. A választásom végül egy egszerű Pink Floyd-os pólóra és egy egyszerű fekete nadrágra esett. Gyorsan magamra kaptam ruháim, majd lementem a szüleimhez, akik már valószínüleg már régen fenn voltak. Igazság szerintem anya és apa már körülbelül egy hónapja elég furán viselkedik. Mindig telefonálnak és ha megkérdezem, hogy ki volt és mi történt elkezdenek vigyorogni és azt mondják majd meglátom, de nem mondhatnak semmit. Hát jó....Szóval ma reggel különösen furcsa hangulatban voltak,  mivel nagyban főztek és takarítottak. 

-Jó reggelt!- kiáltottam, mivel apa éppen porszívózott.

-Neked is-mondák egyszerre a szüleim.

-Mostmár igazán elmondhatnátok mire ez a nagy felhajtás!

-Kicsim, hidd el este minden kiderül- mosolygott anya. Waa utálom mikor ezt csinálják.

-Azért segítsek valamit?- kérdeztem

-Hát most nem, de majd később el kell a segítség. Addig menj nyugodtan, majd szólunk.

-Rendben.

Gyorsan megreggeliztem és ittam egy kávét, majd felmentem a lépcsőn egyenesen a szobámba. Beültem a babzsákfotelembe és gondolkodni kezdtem, hogy mi az amit ennyire nem akarnak elmondani. Mivel főznek (és nem is keveset) gondolom vendégek jönnek. De akkor is miért kell ennyire eltitkolni? Na mindegy...Beletörődtem, hogy csak este tudom meg az igazat. 

Felálltam a fotelemből és úgy döntöttem felrakok valamilyen lemezt, hogy kikapcsoljon az agyam. Bakelit lemezeimhez sétálva nehezen, de végül kiválasztottam amit szeretnék. Kiválasztottam a The Who egyik lemezét és úgy döntöttem ha már úgyis valami "fontos" személy vagy személyek jönnek hozzánk, akkor kicsit rendbe rakom a szobám. Nem mintha olyan nagy kupi lenne, de azért rend sincs. Szóval táncolva és énekelve neki kedztem. Nem tudom mennyi ideig és milyen hangosan énekelhettem a Who are you? című dalt, csak hiretelen egy hangot hallottam meg a hátam mögül.

-Zelda!-szinte kiabált apa, mire egy kisebb síkítás hagyta el a számat, mivel mindig a frászt hozza rám.

-Úristen! Miért kell mindig ezt csinálni?

-Bocs, nem akartalak megijeszteni Zel, de nemsokára itt lesznek azok a bizonyos személyek, úgyhogy készülődj!- ah, szóval vendégek. Tudtam!

-Jó rendben. Hé apa?-szóltam utána, mivel menni készült.

-Igen?

-Muszály kiöltöznöm?

-Szerintem nem kell.

Majd becsukta az ajtót. Nem is kicsit leizzadtam a nagy táncba, ha ezt lehet annak nevezni, szóval gondoltam gyorsan letusolok. A zuhanyzás után magamra tekertem törölközőm, majd visszamentem a szobámba valami ruha után nézni. A választásom egy sötétkék térdénél kiszakított farmerre, egy sima fekete pólóra és egy kockás igre esett. Megcsinátam a sminkem, ami egy kis szemtusból, szempillaspirálból és alapozóból állt. A hajam kiengetem és kész is voltam. Apa hagját hallottam, ahogy a nevemet kiáltja. Szép lassan mentem le a lépcsőn, mire egy síkításra lettem figyelmes, ami valószínűleg anyától származott. Majd megláttam egy nőt és egy férfit a szüleimen kívül az előszobában. A nő és anya sikoltozva ölelgették egymást, de a férfiak is egy olyan "pasis ölelést" váltottak. Ahogy megláttam az ismeretlenek arcát, azt hittem leesek a lépcsőn (ami gyakran meg is történik). Az nem lehet, hogy ők azok...Lehetetlen...És ekkor lépett be egy magas, szőke hajú fiú...Egyszerű fekete famert, Ramones-os pólót hordott, a haja tökéletesen beállítva, szájában valami feketeség csillogott. Üdvözölte anyáékat, de eléggé meg volt lepődve, mint aki nem tudja hol van és miért van itt. Majd rám emelte gyönyörű kék szémét és tekintetünk találkozott. De ez Ő...De az nem lehet...Ez nem lehet Luke..