Nem nem nem...Ezt nem tudom elhinni! Már nem tudom mennyi ideje bámultuk egymást sokkolódva, de nem bírtam tovább, felrohantam a lépcsőn egyenesen a szobámba, ahol kinyitottam az erkély ajtót, majd kiléptem rajta és próbáltam megérteni mi folyik körülöttem. Csak néztem bele a semmiségbe, Liverpool esti életébe, ami most is kocsik dudálásából vagy mentőkocsik hangjából állt. Szerettem Liverpool egész életembe nagyon is. Senki se ért meg miért,mindenki csak azt hajtogatja "olyan ronda ez a város" "itt sosem süt a nap?". Sosem értettem azokat, akik nem látják, hogy ennek a városnak is megvan a maga varázsa. Amikor szomorú voltam vagy csak gondolkodni szerettem volna, tudtam hogy egy séta az Albert Dock-nál mindent megold. Mindig is imádtam a Beatles-t (lehet néha kicsit tulzásba is vittem, de nem érdekelt), sokan el is ítéltek miatta. Soha sem fogom felfogni, hogy ezek az emberek mért mondanak a Beatles-ről véleményt, amikor nem ismerik őket csak annyit tudnak mondani rájuk "mi ez a szörnyű zene?" "fúj ezek mekkora drogosok, másból sem állt ki az életük csak a drogból" hát igen ezek is meglátások, de nem fedik a valóságot.
Az erkélyemen állva gondolkodtam minden félén, mikor hallottam, hogy valaki kopog a szobám ajtaján.
-Nem érdekel ki vagy és mit akarsz, csak kérlek most hagyj magamra- kértem az idegent már majdnem sírva
De a valakit cseppet sem érdekelte, amit az imént mondtam csak halkan kinyitotta az ajtóm, majd az erkély ajtóba megállt.
-Zel...-tudtam hogy Ő az, de nem akartam megfordulni.
-Neked elmodták?- csak ennyit kérdeztem, de tudta mire gondolok.
-Nem...-mondta csendesen és egyre közelebb lépett hozzám
Lassan elkeztem felé fordulni, de a tekintetem nem emeltem rá. Mikor már csak pár centi választott el minket az államnál fogva szép lassan felemelte fejem és ezzel elérte, hogy belenézzek csillogó kék szemébe. Egy ideig csak néztük egymást, de Luke hirtelen megölelt, én nem haboztam visszaöleltem. Egymást szorongatva álltunk az erkélyen a hűvös estében.
-Annyira hiányoztál- suttogta Luke
-Te is nekem! El sem tudod hinni mennyire- suttogtam én is.
Fogalmam sincs meddig ölelhettük egymást, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Csak Ő volt és én. Csak mi ketten. Senki más és boldog voltam, hogy ennyi idő után végre visszakaphattam. Hirtelen engedett a szorításból, majd lassan egymást is elengedtük. Egy kósza könnycseppet láttam meg arcán, amit gyorsan le is tötölt. Mindig is szerettem Luke-ban, hogy nem rejtegeti érzéseit és nem szégyell sírni vagy ilyenek.
-Valami belement a szemembe- mondta miközbe letörölt egy másik könnycseppet.
-Tudom- mosolyogtam rá, majd egy puszit nyomtam az arcára.
-Szerintem menjünk le, ezt a beszélgetést majd folytatjuk- kacsinott rám.
Odalent anyáék már izgultak, hogy mi történt, de mi csak mosolyogtunk.
-Szóval mondjuk el nekik a teljes igazságot?- kérdezte Liz, Luke anyukája.
-Szerintem igen- felelte apa.
-Szóval az egész úgy kezdődött, hogy Liz felhívott és rengeteget beszéltünk, majd felmerült az a téma, hogy régen találkotunk és már hiányzik mindenki mindenkinek. És ekkor kezdtük el kitalálni ezt a találkozót- kezdte mesélni anya.
-És hogy kitérjünk a meglepetésre...1 hónapig Liverpool-ban leszünk és utána együtt visszamegyünk Sydney-be és ugyanígy egy hónapig nálunk lesztek ti is- felyezte be végül Liz.
Mi csak sokkolódva álltunk egymás mellett, mert alig tudtuk felfogni, hogy ez nem csak egy álom. Luke nyakába ugrottam, mire megölelt, felemelt és elkezdett pörgetni mikörben mindketten boldogan nevettünk.
-Ja és még valami, amit még Liz ti sem tudtok- kezdett bele apa. Hát erre kíváncsi vagyok...
-Szóval Zelda, apád kapott egy új állás lehetőséget...-kezdett bele anya, mire hirtelen elszomorodtam.
-Megint költözhetünk?- kérdeztem
-Igen, költözhetünk haza Sydney-be!!!- fejezte be végül apa.
A nyakukba ugrottam és sikítozni kezdtem, majd Luke családja is bekapcsolódott a családi ölelésbe.
-Ez úgy hiányzott már- mondta halkan Luke.
-Na jó szerintem vacsorázzunk- szólt közbe anya.
Vacsora közben sokat nevettünk és felidéztük a régi idők szép emlékeit. Egyszerűen még mindig nem tudom felfogni hogy itt vannak és azokat sem amiket nem is olyan rég közöltek velünk szüleim. Vacsora után felvittük Liz-ék bőröndjeit a vendégszobába.
-Luke?- kérdeztem halkan.
-Igen Zel?- nézett rám csillogó szemekkel.
-Esetleg...esetleg nem aludnál nálam ebben ez egy hónapban?- kérdeztem félve a reakciójától.
Erre csak odasétált hozzám és szorosan megölelt, majd fejét a nyakamba fúrta és egyre szorítóbbá vált az ölelése.
-Köszönöm- suttogta a nyakamba.
-Ugyan mit?- kérdeztem értetlenül, mert tényleg fogalmam sem volt, hogy mit köszönt meg.
-Hogy újra itt vagy velem....
VOCÊ ESTÁ LENDO
Feelings never change | l.h |
Fanfic"A változást el kell fogadni, bármilyen nehéz is." Sokat mondták a szüleim miután el kellett költöznünk szeretett városunkból Sydney-ből a világ másik felére Liverpool-ba. Félreértés ne essék imádom ez a várost, de elszakított a számomra legfontosab...
