Vágyom rád (BEFEJEZETT)

22. fejezet

Aechan

Azt hittem érthető voltam, azt hittem értelmes és megérti minden egyes szavam, de tévedtem. A kálváriám megkezdődött, és én csak sodródtam az árral...

Mikor Jungkookot megláttam a kórház túloldalán a szívem kihagyott egy ütemet. Istenem, annak ellenére ahogy bánt velem, őrülten szerettem még most is. Gyűlölnöm kellett volna, de nem ment. Azóta a nap óta, hogy Yoongi megvert sok minden történt. Először is annyira boldog voltam, mert Namjoon az egyik éjjel végre magához tért. Hajnalban hívták a szüleimet, bár bemenni nem mehetünk hozzá, de anya sírva fakadt a boldogságtól. Nagyon fáradt volt még, és hamar vissza is aludt, de már visszatért az őt szorongató kómából. Folyamatos rendőri jelenlét volt a kórterme előtt, a kollégái nagyon vigyáztak rá, így legalább mindig nyugodt szívvel hajtottam álomra a fejem. Jiminnek hálás voltam a segítő kezeiért, mert nélküle nem sikerült volna sem életben maradnom, sem nyomozást indítani az ügyben. Yoongit körözi a rendőrség kettős testi-sértés vádjával, és gyilkossági kísérlettel. Nagyon bízom benne, hogy hamar elkapják, mert féltem, hogy bántani fog, hisz most én juttatom vissza a rácsok mögé, ahonnan viszont márt biztosan nem fogják jó magaviselet miatt szabadon engedni.

Namjoon végre rendesen elkezdett enni, és újra ott voltak a gödröcskéi az arcán minden mosolyakor, ami még picit fájdalmas volt, de ott volt. Valahogy úgy hozta a dolog, hogy elmondtam neki mindent és ő végre ráébresztett valamire. Én annyira szeretem Jungkookot, hogy Taehyung hiába fog rám várni, sosem leszek az övé igazán, és a fiúval szemben viszont ez kegyetlen viselkedés. Ezért mikor kiléptem tőle a kórházból Taehyunghoz indultam, csak azért hagytam ott ideje korán a drága bátyámat. Ekkor ott állt a túloldalt és én nem kaptam levegőt. Csak néztük egymást, mint egy rossza szappanoperában, majd megszakítottam a szemkontaktust, és igyekeztem minél hamarabb eltűnni előle. Nem sikerült.

- Várj, kérlek! – érintette meg a vállamat. Hogy a pokolba sikerült a forgalmas úton átrohannia ilyen hamar?

- Mit keresel itt Jungkook? – kérdeztem hűvösen és felé fordultam. Gyönyörű arcát látva legszívesebben sírva fakadtam volna, hogy miért ismertem őt ennyire félre? Hogy miért nem volt képes megérteni miért nem mondhattam semmit, pedig mennyit harcoltam érte? Hogy miért látott engem ugyan olyan szemét alaknak, mint Byult? Hisz ismert, csak én nem őt.

- Jól vagy? – Hirtelen megérintette az arcomat, nem számítottam gyengéd érintésre tőle, picit még levegőt is elfelejtettem venni, majd elfordítottam a fejem.

- Igen, most már igen – feleltem. – Hála Jiminnek. – hangsúlyoztam ki, hisz ő legalább visszafordult értem, ő, akivel annyit harcoltam, akit szemét aljas embernek gondoltam, de végül is egyáltalán nem az, csak belesett Byul csapdájába, és képtelen volt kimászni belőle.

- Figyelj, bocsáss meg – mondta ki. – Ostobán viselkedtem veled, te...

- Nem tehetek semmiről? – vágtam a silány magyarázattól bűzlő szavába. – Tudom. Észre sem vetted mennyit harcoltam Byullal miattad. Próbáltam tenni az ellen, hogy ne bánjon úgy veled, de tehetetlen voltam. Ő kegyetlenül bánt velem, pedig a barátnőmnek hittem. Te kegyetlenül bántál velem, pedig a barátomnak hittelek. Azt hiszem, jobb nekem az életem nélkületek – úgy vágtam bele a képébe, mert valahol mélyen igazán haragudtam rá, és bár Namjoonnak igaza van, de attól még szerettem volna őt elfelejteni, mert csak így leszek képes tovább lépni, és valaki olyan mellett boldog lenni, aki megérdemel.

- Kérlek, ne mond ezt – Megőrültem! Könyörgött? Nekem? – Mit tegyek, hogy megbocsáts mert akkora tuskó voltam?

- Csak hagy békén! – Nem volt könnyű ilyen őzike szemeknek ellen állnom, de megtettem, és gyorsan hátat is fordítottam neki, még hallottam az utolsó szavait, amitől a jól őrzött könnyeim utat is találtak maguknak.