Style(s) and Tiaras - BEFEJEZETT

9. - Egyedül

Szomorú volt nézni, ahogy Niall az utolsó dolgait is a táskájába süllyeszti két óra előtt pár perccel, mikor anyukája felhívta, hogy nemsokára itt van. Igazából azt is várom, hogy a nő végre ideérjen, hiszen vele tényleg nagyon régen találkoztunk.

Végül megszólal a csengő, ami csakis Maura érkezését jelezheti. Mindketten az ajtóhoz sétálunk és amint kinyitom, Ni anyukája máris magához ránt.

- Harry! Olyan rég láttalak! Niall mesélt a versenyről is. Nagyon büszkék vagyunk mi is rád - mosolyog a szemeimbe nézve

- Köszönöm. Nem jössz be egy kicsit?

- Nem, sajnálom. Mennünk kell, mert már így is kicsit csúszásban vagyok és nem szeretnék elkésni a munkából.

- Éjszakázol?

- Most éppen igen, de nem mindig.

- Ó, sajnálom - húzom el a szám. Nem lehet könnyű neki.

- Nem, nincsen vele gond - nyugtat meg egy mosollyal. - Akkor mi most megyünk.

- Szia, Hazz! - ölel meg jó szorosan Niall.

- Szia, Nialler - suttogom. - Sziasztok! - integetek nekik, amink kilépnek az ajtón.

És újra egyedül... anyáék valószínű, csak este jönnek, addig pedig itthon fogok ülni. Hirtelen megint megszólal a csengő. Ezek anyáék? Nem lehet, hiszen ők sosem csengetnek, hiszen van kulcsuk. Mindenesetre kinyitom az ajtót, ahol a világ egyik legaranyosabb nénije mosolyog rám.

- Julie! Hogyhogy itt van? - mosolygok rá szélesen.

- Hétfő van, Harrykém. Takarítani jöttem.

- Ó, tényleg. El is felejtettem, ne haragudjon. Jöjjön csak be!

- Köszönöm, kedvesem. Innentől már megleszek, menj csak fel a szobádba.

- Biztosan ne segítsek?

- Biztos. Na futás! - csipkedi meg kicsit az arcom.

Bő három óra után, amit én azzal töltöttem, hogy összepakoltam a szobámban és úgy ahogy tudtam kitakarítottam, Julie kopogtat az ajtómon. Nem tudom, hogy a takarítónő hogy végez az egész házzal annyi idő alatt, mint én csak a szobámban, hiszen mindig csillog-villog minden miután itt volt.

- Én végeztem, csillagom, úgyhogy el is köszönök tőled.

- Rendben, köszönünk mindent!

- Ugyan, nekem ez a munkám - rázza meg a fejét mosolyogva. - Szia, Harry!

- Viszlát! - integetek neki az ágyamról.

Innentől kezdve tényleg már csak várnom kell. Teljesen kikészít a tudat, hogy ezen egyedül kell végigmennem, de tudom, hogy muszáj. Mást nem rángathatok bele a családi életembe, ezért minden erőm össze kell szednem, hogy ezt normálisan megbeszéljem a szüleimmel. Rengeteg lehetséges megoldást gondolok át és sorba szedem, hogy mit is kéne mondanom nekik. Aztán végre valami hangot hallok lentről. Lehet, hogy ezek ők? Mindent eldobva rohanok le a lépcsőn, majd mikor végre leérek, meglátom anyát és apát, ahogy a bőröndjeiket húzzák beljebb.

- Sziasztok - szólalok meg halkan.

- Szia, Harry - mosolyog rám halványan az anyukám.

- Szia - köszön apa is.

- Beszélhetnénk? - sóhajtok egy nagyot.

- Igazából már álmosak vagyunk, kifárasztott minket az utazás - ingatja a fejét anya.