Az új lakó (Dsmp ff /Ranboo ff)-Befejezett-

Megtettem

*Elisabeth szemszöge*

Választ már nem kaptam, miután kiléptem az ajtón, a kis ablak eltűnt. És megint csak lebegtem. Vártam a vissza térést, hogy újra megöleljem Ranboot. Hogy lássam jól van Tommy. Rájöttem, hogy én is úgy érzek Ranboo iránt, mint ő irántam.

Egy hatalmas ásítással keltem fel. Ismerős szoba vett körül, és ugyan ott ült Ő. Ranboo boldog arccal felém ugrott. Nem mondott semmit csak megölelt. Én is visszaöleltem. Hirtelen elvált tőlem, s a szemembe nézett. Látszott a boldogság rajta, újra itt vagyok számára és nem megyek sehova. Visszahúztam az ölelésbe majd hátra dőltem. Mivel nem engedtem el így ő rám dőlt.

-Hiányoztál! -szólalt meg elsőre.

-Nekem is te...-szemébe néztem.

-Látsz mind a két szemeddel jól? -kérdezte aggódva. Teljesen elfelejtettem, hogy az egyik szemem vágás érte.

-Igen. Így is látlak...-takartam le a jobb szemem. -és így is...-majd a balt. - így már nem! -takartam le mindkettőt.

-Akkor jó. -vigyorgott. -Ígérd meg hogy nem fogsz itt hagyni! -kérlelte, egy szoros ölelés kíséretében.

-Nem foglak.

Még pár percig élveztük, hogy visszakaptuk egymást. Szoros ölelésbe fonva egymást. Semmi nem zavarhatta meg ezt a pillanatot. Mélyen magamba szívtam az illatát. Egy életre elraktároztam érintése puhaságát. Örökre emlékezni fogok erre a pillanatra. Elkezdtem simogatni a haját. Ujjaim elvesztek félgöndör kétszínű hajában, ezáltal összeborzolva azt. Most teljesen máshogy nézett ki, mint legutolsó éledésemnél. Akkor nyomott, csapzott és fáradtnak tűnt. Most? most remekül csillog a szeme a boldogságtól, kipihentnek, és ápoltnak néz ki. Imádom ahogy az érintésem hatására imp füle megrezdül. Nem akarom megváltoztatni ezt a helyzetet. „Szeretlek" játszódott le a fejembe... ez volt az utolsó szavam aztán lebegtem. MI VAN? Fagytam le, megállt a kezem a haja simogatásában, ami neki is feltűnt rám emelte tekintetét. Azt mondtam neki, hogy szeretlek. A halálom küszöbén, amikor már fél lábbal a sötétségben lebegtem, és nem voltam tudatómnál. Még történelem órán hallottam, hogy valaki azt mondja, hogy veszély helyzetben az ember kelletlenül is őszinte.

Ez az igazság? szeretem, Úgy. Vagy mint egy barátot, vagy csak úgy, mint egy havert? Vajon hallotta vagy nagyon halkan mondtam? Mi ütött belém? Miért mondogatok meggondolatlanul olyan szavakat, amiknek a súlyuk nehezebb mint 80 elefánt? Idióta és meggondolatlan ember vagyok... Inkább megeszek egy ketchupos nutellás kenyeret, csak adja, hogy nem hallotta. De ha ez az igazság, akkor végül is nem baj, ha tudja. Vagy is remélem nem tudom, hogy működnek a fiúk... Talán lehet pont mellette harcoltak és kardok zsongtak, deee ez nagyon valószínűtlen hisz elfutott velem az erdő felé.

-Minden rendben? -kérdezte aggodalommal tele.

-Persze...-hazudok, nem szoktam hazudni. -csak, hát tudod...-összezavart tekintet vetette fel az előzőt. -Mit hallottál utoljára tőlem mielőtt meghaltam? -egyenesen kimondtam, ijedten nézett rám. Mi ez a hangulat ingadozás?

-Azt ...azt, hogy szeretlek. -mosolyodott el. Hát akkor kutya aknába nyomhatom a fejem, ezt elszúrtam.

-És...-vágott közbe.

-Nincs és, én is szeretlek! És te is engem...

-De....tudod...érted...én...fájt...fél...- szerintem egy nyelvészeti Nobel-díjat kérek ezért a mondatomért.

-Lisa, nem kell magyarázkodnod. Erre nincs magyarázat, és nem is kell, hogy legyen. -teljesen meg tudott nyugtatni, csak két mondat kellet neki hozzá.