Az új lakó (Dsmp ff /Ranboo ff)-Befejezett-

Ghostnotfound

(Rajzról : Ez egy Ghostbur fanart volt, és illetlenül átrajzoltam...)

--Lisa szemszöge újból---

Felkeltem, nem meglepő az embereknek szokásuk. Na de nem reggel volt, hanem hajnal. Nem az én szobámba voltam, de hamar megismertem, Ranboo-é. Bár az is sokat segített, hogy őt öleltem át és ő simogatta a hajam. Meglepődtem, hogy fent van.

-Hogy-hogy fent vagy? -álmos hanggal kérdeztem rá.

-Túl sokat aludtam délután. Aztán most itt vagyok veled. És csak élvezem, hogy itt vagy nekem. -mosolygott vissza lágyan.

-Boo... ne legyél már ilyen aranyos. -fúrtam a takaróba az arcom.

-Nem is csináltam semmit. -vette el a takaró azon részét melyet szorongattam.

-Szeretlek... és nagyon. -öleltem át szorosan. Szeretem beszippantani az illatát ilyenkor.

-Én is. -dőlt hátra velem. Ugyan úgy voltunk, mint reggel. -Lisi mi most mik vagyunk egymásnak? -kérdezte a hátam simogatva.

-Nem tudom, de szerintem több mint barátság. -a helyzet, sejtelmem sincs.

-Hmm... igaz. -nem kérdezte meg. Bár szerintem nem lenne még alkalmas. -Remélem többet fogsz itt aludni...

-Tessék? -keltem fel róla és törökülésbe vágtam magam. - Azt szeretnéd, hogy itt aludjak? -tettem fel leginkább magamnak a kérdést, hogy felfogjam én is.

-Igen. Hisz miért is ne. Így is úgy is egyfolytában együtt vagyunk...-kerülte a szemkontaktust.

-Nem is tudom... nem gyors ez egy kicsit? Érted ez a negyedik hónapom itt és...félek...-suttogtam az utolsó szót.

Nekem ez gyors, nagyon gyors . Értek én mindent, értem én azt is hogy miért szeretné. De nekem ez még nem megy. Nem akarom hogy azt érezze én vagyok a fal amit le kell dönteni. Félek, nagyon.

Felálltam az ágyról és egyszerűen kirohantam a szobából. Nem értem miért éreztem rá kénysztetést. Elakartam menni csak a gondolataimmal akartam lenni egyedül. A házat is elhagytam az Allium mező felé tartottam, mezit láb és pizsamába. Remélem nem követett senki. Nem akartam most mással beszélgetni. Csak én és én ,nem más csak is én. Kiértem a rétre, szokásos rét közepi helyünkre lefeküdtem és néztem az eget. Kellemesen hűvös volt. A csillagok és a hold tökéletesen megvilágította az éjszakát. Becsuktam a szemem.

Elém tárult a csókunk Ranbooval. Megfogtam erősen nyakkendőjét és magamhoz húztam nem ellenkezett. Miért is tette volna, szeret engem. És én is őt. Lágyan összeért ajkunk, eleinte félénk és óvatos volt, de aztán megtört a fal és szenvedélyesé vált. Megérintettem az ajkam. Mikor elváltunk mindkettőnknek duzzadt volt a szája. A melegség mely eddig érte ajkaim eltűntek és csak a lüktető üressége maradt. Rá mosolyogtam és...

Szeretem vagy nem? Négy hónapja ismerem. Csókolóztam vele. Egy ágyban aludtam vele, állandóan együtt vagyunk. De még nem mondtuk ki a bevégeztetőt. Ő bizonytalan lenne vagy én lennék az? Ő csak azért nem kérdi meg mert tudja, hogy félek? Tudja, hogy félek? Akkor ez is az én hibám? Miért lenne az ...ő nem kérdezi meg. Vagy nekem kellene? De....nincs... de miattam nem kérdi meg, miattam nincs senkije. Csak is miattam mert látszik rajtam, hogy rettegek. De....még mindig nincs de. Csak még is de ,nem mert ha miattam, nem számítana neki. Maximum időt kérnék. De mi van, ha nem? Akkor... végül is összejönnénk és boldogok lennénk. Változna valami is? Nem hinném. Úgy viselkedünk, mint egy pár, ha azokká válnánk akkor se történne semmi. Vagy lehet a tudta őrjítene meg? És a rögeszménké válna? Mint Wilburnek az országa? Neki az okozta a vesztét ,nekünk is azt fogja?