Az új lakó (Dsmp ff /Ranboo ff)-Befejezett-

Új élet

Ez az a pillanat, ami az "új" múltam elhagyása. Menekülök a rémes tetteim elől.

-Lisa szemszöge-

Már kint voltam az erdő határon, a puszta melyet hóborított, terült el előttem láthatlanba. Ki tudja hol a vége, és milyen kamuflázsok, vagy állatok veszélyeit tartalmazza magában. Tán napok, ha nem hetekig fogok eme kopár tájon küszködni, hogy eljussak arra a helyre, ahol nem találnak meg. Átlépve a határt, már a hűvös szél csapja meg arcom, és lefogadom, hogy egyből ki is csípte. A hópelyhek rám szállnak. Hajam fekete részében akár kisebb kristályok csillognak, viszont fehérbe mintha ott se lennének. Elbújtak.

Jegesmedvék a folyónál falatoznak lazacot és tőkehalat. Szegények, a halak azt hiszik itt majd kellemesen letelepedhetnek, de nem, ősi ellenségük igazán csak itt támad rájuk. Hasonlít, hasonlít mindenre is, ami most a fejemben kavarog. Én is menekülök, egy meleg otthonból, ahogy a halak a meleg óceánokból. De ahol letelepedek nem tudom mi vár rám, ahogy ők se, csak a medvék, azaz az ellenség. Egyszerűen nem. Már ettől a tudattól is kedvem lenne a hajam szálankénti kitépéséhez, az ismeretlen, tudatlan jövő. Bármennyire is megláttam ezt-azt belőle, de nem sokat.

Techno házát lelem meg a nagy hóviharban. Hideg van és egyetlen pulcsim, mit útközben felkaptam, véd a hideg ellen. Kapucniját összehúzva épphogy a szemem lát. Reszketek, ujjaim szinte porcelánná fagyva. Orrom nem érzem akár csak a lábam, mely bakancsban foglal helyet, de persze nem melegíti. Annyi szent, nem hideg helyen fogok letáborozni. De viszont most kell egy kis melegség, hogy visszatérjen a vérkeringés a testemben, mert már kezdem nehezen húzni jégszoborrá fagyott lábaim. Ha bemennék oda, örömmel fogadnának, vagy csak lerúgnának a tornácról és épphogy, nem nyelnék annyi havat, hogy belső melegségem is lágyan kihüljön amíg halálra nem fagyok házuk előtt? Én lennék az új jégszobor? Tán morbidan hangzik, de ki tudja.

Lassan felvonszoltam magam az ajtó elé. Kopogásom halk volt, de annál fájdalmasabb, mintha milliónyi tüske szúrt volna bele egyszerre ökölbe szorított kézfejembe. Sokáig hang sem jött bentről, de nem voltam hajlandó még egyszer kopogni, nem kell több fájdalom. Csak vártam és néztem a kemény, eléggé annak tűnő, fenyő ajtót ahogy az ácskapocs átfogja azokat és szorosan összehúzza, egy rést sem hagyva. A fenyődeszkák erezetét rendkívül jól láttam, ahogy futnak, szaladnak végig az erős lecen. [vagy lécen] Az ág kezdeményeket melyek helye csiszolva volt. Gyűrűs alakzatban helyezkedtek el ezeken a helyeken sötét foltok, enyhén ovális alakban. Kézzel készült, finom kézimunka volt.

Philza egyszer csak nagy erővel rántotta ki az ajtót előttem. Nem voltak hatalmas táskái, sem vérben úszó piros szeme. Visszatért. Sehol egy kávétól tocsogó bögre sehol se egy piszkos edény. Szinte minden, minden szinten tiszta. Szárnyával takarta a ház belső terét vagy is próbálta hiszen hiányos tollazatával, mellyel Wilburt védte a robbantás ellen, amin átláttam nehéz lenne. Jéggé fagyott kiszáradt számat kérdésre húztam, de egy hang sem jött ki rajta. Philza is észrevette. Megfogta a kezem és behúzott a házba.

Beleültetett egy iszonyatosan kényelmes fotelbe, takarót dobott rám, amit szinte kékszínű ujjaimmal még jobban magamra húztam. A ház nem változott semmit. Csak a tulajdonos nem volt itt. Ő messze jár egy sötét, csöndes és rémisztő helyen. A börtönben. A konyhában vizet tett fel főni majd amint felforrt a víz egy filtert dobott bele. A gőzölgő bögrét a kezembe nyomta és leült velem szembe a másik fotelba. Nézte ahogy remegő kézzel fogom a teli öntött bögrét, ahogy épphogy csak nem lögybölődött ki belőle a barna ízletes folyadék. Gőze arcomba szállt, felolvasztva ezzel a lefagyott orrom és szám.

-Hóviharban nem ajánlatos erre jönni. - közölte. - Mi történt, hogy egyedül járkálsz erre fele?

-Menekülök. -remegő hanggal válaszoltam. - Menekülök mert ott már senki sem szeret. - kortyoltam teámba.