Aurora Stark

1.

-  Megjöttem! - kiáltottam el magam amint kiszálltam a liftből.

- Csövi - pacsizott le velem Thor, majd a liftbe szállt.

Furcsán néztem a liftben álló istenre, aki csak elhúzta a száját értetlen nézésemre, majd legyintett egyet. A lift ajtaja bezárult, mire apa hangját hallottam meg egyre közelebbről.

- Thor! - ordította. - Szia, kincsem. Nem láttad azt a nagy mamlaszt? - nyomott a kezembe egy poharat, aminek az illatáról meg tudtam állapítani, hogy whisky.

- Most ment el - válaszoltam, majd óvatosan beleszagoltam a pohárba.

- Te meg mit csinálsz? - tátotta el egy kissé a száját apa, majd kikapta a kezemből a poharat és lehúzta a tartalmát. - Majd egy év múlva visszatérünk rá! - kacsintott.

- Nem akartam bele inni - dobtam le a táskám, majd a konyhába igyekeztem, hogy öntsek magamnak egy kis narancslevet. - Miért volt itt Thor?

- Mindegy - legyintett, majd leült a pultnál lévő székre.

- Tony - hallottam meg anya kedves hangját, amivel apát szólította. - Nem találom a kedvenc pólód. Hova tetted?

- Az AC/DC-et? - kérdezte apa, anya felé fordulva, aki bólintott kérdésére.

- Azt hiszem én most megyek leckét írni - lehúztam a maradék narancslevet, majd sietősen kaptam fel a táskám.

- Na, állj csak meg, Aurora! - apa drámaian megfordult a forgós bárszéken. - Nem láttad a pólóm?

- Nem - hazudtam rögtön. Persze hogy tudtam. Én vettem el tőle, mert nem volt pizsama felsőm.

Apa egy ideig összehúzott szemmel vizslatott, majd arcát lassan anya felé fordította, aki a vacsoráról kezdett el beszélni neki. Sietősen rohantam fel a szobámba, majd bezártam az ajtót.

Ledobtam magam az ágyamra a fizika cuccommal együtt, majd neki láttam. Nehezen tudtam a leckére figyelni, mivel a mai nap járt az eszembe. Nem olyan könnyű a híres Tony Stark-nak a lány lenni. Minden iskolában megnéznek téged, csak azért barátkoznak veled, mert az apád a Vasember, vagy hogy megismerjék a Bosszúállókat. Nehéz barátkozni, főleg úgy, hogy erre oda kell figyelnem. A mai napi ábrándozásomból kettő gyors kopogás szakított ki. Felkaptam a fejem, majd az ajtóhoz siettem, hogy kinyissam a kopogtatómnak.

- Rogers - mosolyogtam. Tudtam jól, hogy ő áll az ajtóban, mivel még kis koromban kitaláltunk egy kopogást, amit csak mi tudtunk.

- Stark - mosolygott vissza kedvesen. Erős karjait kitárta, várva, hogy karjai közé vessem magam. Lassan lépkedtem oda hozzá, majd vékony dereka köré tekertem a karjaim. Általában csak a nyakába ugrok hirtelen, de most csak inkább az a gyengéd ölelést adtam. Tenyerével a hátamat kezdte el simogatni.

- Bejössz? Jól jönne most a társaságod - engedtem el.

- Leckét írsz, majd utána - mutatott az ágyamon lévő fizika felszerelésre.

- Kérlek - vetettem be a bociszemeket. Mindig bevállt nála.

- Tíz perc - emelte fel a mutatóujját, mire hálásan elmosolyodtam. Beljebb engedtem, majd leültem az ágyamra. - Mi féle baj van? Bántott valaki? Kit kell megvernem?

- Te Steve Rogers, meg mernél verni valakit? - nevettem.

- Érted igen - felelte halkan, majd zavartan elfordította a fejét. - Mivel te lány vagy és...

- Értettem Rogers.

- Akkor... mi bánt?

- Tudod, hogy most új sulit váltottam. Tudod... - sóhajtottam. - Nehéz olyan barátot találnod, aki nem miattatok akar velem barátkozni, hanem miattam. Az én barátságomat akarja, nem a tiéteket - adtam ki magamból mindent, egyre jobban szorítva az ágyam szélét. - Érted?

- Igen. De figyelj! Az aki nem a barátságod miatt akar veled lenni, az nagy hibát követ el. - Hálásan mosolyogtam rá. - Még csak ez volt az első napod, van még pár hónapod, hogy összeszedj egy barátot.

- Köszi, Steve - néztem fel rá, mire mosolyogva legyintett. Senki nem ismeri az igazi Amerika Kapitányt úgy, ahogy én. Kivéve egy valakit, aki sokkal régebb óta ismeri Stevet.

- Aurora - sóhajtott lehunyt szemekkel. - Mit csináltál a kezeddel? - biccentett a már ölemben lévő kezeimre. Először nem értettem mire céloz, de utána leesett.

- Semmi - raktam a pulcsim zsebébe a jobb kezem.

- Ismerlek kis korod óta, ne hazudj nekem, kérlek - szeméből megcsillant a féltés. Félve vettem elő a kezem, majd tettem a kinyújtott kezébe. Fájdalmasan sóhajtott föl, mire én elnéztem. - Ne szedd a bőrt az ujjadról! Stresszes vagy, ugye? - vizsgálta tovább a sebes ujjam.

- Igen - hajtottam le a fejem. - Kérlek ne mond el apáéknak! - kérleltem.

- Nem fogom, de ígérd meg, hogy többé nem szeded - vette elő zsebéből a pénztárcáját, majd egy kis résből egy sebtapaszt. Óvatosan rakta rá a sebes ujjamra. Kíváncsi szemekkel néztem minden mozdulatát.

- Honnan van a sebtapasz?

- Bruce adta, mikor látta az ujjad - mondta, míg mindig a kezem nézve, hogy találhasson rajta több sebhelyet, ám többet nem talált.

- Tudja? - suttogtam a kérdést.

- A stressz nem csak belőled váltja ki ezt - rántotta meg a vállát. - Bruce is gyakran csinálta régen.

Bólintottam, majd lassan elvettem a kezem az övéből. Némán ültünk egymás mellett, miközben az ablakomon néztünk kifelé.

- Ideje mennem - állt fel. Tekintetem végigvezettem rajta. Nem munkás ruha volt rajta, ami csak egyet jelentett.

- Akkor ma nem itt alszol - néztem világító kék szemébe.

- Nem - rázta meg a fejét. Flash-t megszégyenítő gyorsasággal álltam fel, majd öleltem meg szorosan Steve-t, aki megfeszülve állt egy helyben. Lassan ölelt át. 

Csak hallgattam halk szuszogását és magamba szívtam férfias illatát. Egy hete nem láttam és most újra elmegy. A lakásába.

- Vigyázz magadra, kérlek - suttogtam.

- Én mindig vigyázok magamra. De te kérlek holnap délutánig vigyázz magadra.

- És utána? - kérdeztem.

- Utána is, de holnap érted megyek - szorított az ölelésen.

Lassan váltunk el egymástól. Kikísértem Steve-t a lifthez, majd elbúcsúzva váltunk el egymástól.

- Kész a leckéd? - kérdezte apa elhaladva mellettem, hogy a lift kommunikátorához mehessen.

- Igen - hazudtam. Majd reggel megcsinálom.

- Kircsi - motyogta. - Van kedved segíteni? - fordult felém.

- Naná! - feleltem izgatottan.

- Gyere, anyád meg ne tudja, hogy megmutatom az új fejleményem, különben kettészed - húzta el a száját, miközben fejével az alagsorba intett.