Aurora Stark

22.

Luke csak nézett rám és nevetett. Én sírva üvöltöttem és vágtam hozzá mindent.

-  Rora! - hallottam messziről egy hangot. Luke csak nevetett tovább és nézett. Nem ő mondta a becenevemet. Ő nem hallotta? - Rora! - hallottam hangosabban. Egyre hangosabban és hangosabban hallottam a nevemet, és a pulzusom az egekbe szaladt, amikor egy hirtelen rántással rántottak vissza.

Felültem az ágyban, a mellkasom fel-le emelkedett őrült tempóban. A verejték folyt le a homlokomról. Levegőt vettem és kinyitottam a szemem. A szobámban voltam.

- Rora! Jól vagy? - vette kezébe az arcom Steve. Fellélegeztem, amikor láttam őt. Ugye ez már a valóság?

Steve szemei csillogtak, láttam bennük az aggódást. Nem hittem a szememnek. Itt ül előttem, és nem halott. Könnyek szöktek a szemembe a boldogságtól, de még mielőtt bármit is mondtam volna megcsíptem saját magam. Nem álmodok.

- Élsz - suttogtam boldogan, bár a szemeimből potyoktak a könnyek. Örömkönnyek voltak. Steve értetlenül nézett rám, de én csak kezeim közé fogtam az arcát, és homlokomat az övének döntöttem. Boldog vagyok. A legfontosabb ember az életemben él, és nem halott.

- Történt valami, amíg távol voltam? - suttogta elhajolva tőlem. A zacskók mellette hevertek. Mintha csak ledobta volna őket sietségében.

- Meghaltál.

- Nem haltam meg - nevetett halkan. Zene volt füleimnek. Újra látni előttem élve.

- Igen, azt látom. De az álmomban meghaltál. - Steve értetlen tekintetét látva elmondtam neki az álmomat. Ő figyelmesen figyelt, miközben a kezemet fogta. Amikor a halálához értem majdnem elérzékenyültem, mire ő apró köröket kezdett el rajzolgatni a bőrömre. A pillangókhoz hasonló érzés kerítette hatalmába a gyomromat erre az apró cselekedetre.

- De mint látod élek. Nem fogsz ilyen egyszerűen elveszíteni - kuncogott a kezemet nézve, majd lassan, végigvezetve tekintetét rajtam a szemembe nézett. Rám mosolygott azzal az ellenállhatatlan mosolyával, ami annyira tetszik benne.

Egy óra elteltével az asztalnál ültünk és a szendvicseinket ettük, amit nemrég csináltunk. Steve szendvicse jobban nézett ki, ezért azzal szemeztem, amíg ő a narancslevet öntötte ki nekünk. A sonka kilógott a két kenyér közül, pár saláta volt benne és a kedvenc sajtomat is rakta bele. Az enyémre pillantottam, amiben csak sajt volt. Mit ne mondjak, nem nézett ki olyan nyálcsorgatóan, mint ahogyan elképzeltem a készítése előtt. Újra a férfi szendvicsére pillantottam, majd megnyaltam a számat.

- Kérsz? - kérdezte, míg leült az asztalhoz és elénk rakta a narancslevet. Én csak megráztam a fejemet, majd végignéztem, ahogyan Steve szépen ujjai közé veszi az ételt és a szájához emeli. Tekintetemmel követtem, de Steve tekintete zavart. Magamon éreztem végig. Nem csodálkozom. A szemébe pillantottam, ami most nevetés ráncaival volt körbezárva, majd hamarosan hallottam a kuncogását is.

- Tessék - tolta elém a tányért, amin már rajta volt a finom szendvics. Kérdő tekintettel néztem fel rá. - Cseréljünk, mit szólsz hozzá?

- Nem hiszem... - kezdtem, de Steve csak megrázta a fejét, miszerint nem akar magyarázkodást. Elhallgattam, majd Steve kérlelő kezébe emeltem az én szerény szendvicsemet.

- Köszönöm - tette maga elé a tányért, majd összedörzsölte két tenyerét és nem sokkal később beleharapott. - Ez bhozasztóan fhinom - mondta teli szájjal, amin kuncogtam. - Dhe ftényleg!

- Örülök neki! - nevettem. Beleharaptam a szendvicsbe, ami isteni volt. Steve tud valamit. Én is megdicsértem az alkotását, szintén étellel teli szájjal.

- Mondd csak, Rora... - kezdte, miközben lerakta az ételét a tányérra, majd a pohárért nyúlt.

Lassított felvételben láttam, ahogyan az ujjai a pohár vékony üvegére tapadnak. Forgatta a kezében a vékony poharat és a benne lévő italt meg is lögybölte egy kicsit. Láttam a száját mozogni és a szemeit elkalandozni a ruházatomon. A poharat a szája elé tette. Alig érintették egymást, de én mégis odaakartam menni, és a pohár helyében lenni. Én akartam a helyében lenni. Én akartam a puha ajkait csókolni és érinteni sajátjaimmal. Éreztem, hogy az arcomba szökik a vér, a látottak miatt. Steve a hüvelykujját a cseresznyepiros ajkaihoz emelte, majd letörölte onnan a narancslevet. Mély levegőt vettem és azután pedig rendeztem a lélegzetvételemet.

El sem tudom mondani mennyire vágytam rá. Akár csak egy érintésére is a nyakába ugrottam volna. Minden szavát lesem, és várom, hogy magához hívjon, az ülébe ültessen és szerelmes csókokat adjon az ajkaimra. Mindegy lett volna, hogy hogyan ér hozzám, csak érezzem magamhoz közel.

Vártam, hogy Steve találkozhasson az én kicsi másommal és, hogy talán végre együtt lehessünk. Beszélni szerettem volna vele, de ő hamarabb megelőzött engem, mint bármit is mondhattam volna.

- Aurora! Figyelsz? - tette le a poharat az asztalra. Felkaptam a fejemet, majd bólintottam. - Akkor szilveszter után csinálunk együtt vacsorát?

- Persze!

- Akkor ezt megbeszéltük. Nem értem mi bajod volt ezzel a szendviccsel, nekem bejön.

- Jaj, Steve! - sóhajtottam, majd felálltam. - Ha romlott hozzávalókból csináltam volna, te akkor is megetted volna.

Beraktam a mosogatóba a tányéromat, majd megfordultam. Steve kékjeivel találtam szembe magam, amint a hátamögé néz. Letette a tányért, így közel kerülve hozzám. A szén-dioxid amit kifújt megütötte az arcomat. A pultnak támaszkodtam, majd Steve ajkait néztem, amik enyhén szétnyíltak.

- Nekem is nehéz, Kedvesem - sóhajtott halkan, majd hüvelykujját az állam alá vezette, így egyhelyben tartva a fejem. - Minden percben csak rólad álmodom, és a csodás lényedről. Nehéz, hogy ne csókoljalak egész nap, minden órában, percben és másodpercben. Az egész lényed lenyűgöz, olyannyira, hogy képes lennék mindent feladni, csak hogy veled lehessek. A barátságomat is felbontanám édesapáddal, csak hogy megkaparíntsalak.

A ketyegőm ezerrel vert a mellkasomban. A lélegzetem visszafolytva hallgattam Steve kedves szavait, amik megmelengették a kis szivemet. A remény nem hunyt ki, hogy talán már nem szeret az apa és én közöttem nőtt kis konfliktus miatt. De még van reményem.

Lassan hajoltam fel hozzá, hogy legalább az orraink összeérhessenek. Így is lett, ahogy terveztem. Az orrunk hegyei simították egymást. Láttam, hogy Steve nehezen tartja magát, ezzel nincs egyedül. A szemeit lehunyta, majd mély levegőt vett. Ujját elvette az állam alól, majd a pultnak támaszkodott. Kisujjam érintette meleg bőrét, amitől már kirázott a hideg.

- Ne csináld, kérlek - suttogta nehezen. Nehéz volt, nem mondom. Ajkainkat majdnem két centi választotta el. Olyan közel volt, megkaparinthattam volna, de ehelyett csak az orromat az övének nyomtam.

- Fáj, hogy nem lehetek veled - pillantottam fel rá, majd egy apró csókot nyomtam két orcájára, egyet az orrára majd végül a homlokára. A hajába kapaszkodva húztam le őt, hogy a végsőt is megadhassam neki. Szemeit lehunyta, úgy élvezte csókjaimat.

- Bárcsak megcsókolhatnálak - szorított össze szemeit,  ezzel eltakarva előlem az egyik kedvenc testrészemet.

- Csak bírjuk ki - válaszoltam, miközben homlokomat az övének támasztottam. - Csak bírjuk ki - ismételtem, ezuttal már megfogtam a kezeit.

Remélem nem gondoltátok, hogy kinyírom a hős szerelmesünket! Már csak alig maradt pár rész a könyv végéig. De azért remélem, hogy ez a rész is elnyerte a tetszéseteket! <3