Aurora Stark

20.

Itt ülök egy fotelben Strange-el szemben, aki csak néz rám és várja, hogy kibökjem a választ. A kezemben egy bögre kávé, amit nemrég nyomott a kezembe. Nem akarok válaszolni a kérdésére. Haza akarok menni. Olyan régen láttam már Morgant, és a lakásomban sem jártam egy ideje. Amióta eltelt Karácsony, azóta hozzá sem szólok apámhoz. Mindig csak az eltitkolt gyerekröl akar beszélni, és találkozni vele. Hogyan közöljem vele, hogy igazából nem láthatja? Így is pipa rám.

- Aurora? - integetett Stephen az orrom előtt. Visszarázódtam a jelenbe és érdeklődve néztem rá. - Adtam egy kis haladékot, hogy megtudd beszélni magaddal a történteket. Most pedig, válaszolj néhány kérdésemre, kérlek. A lányod köztünk van?

- Nem, nincsen - ráztam meg a fejem, majd a bögrében lévő kávét néztem, amiben most egy apró kockacukor jelent meg. Egy kanál elkeverte, majd letette magát a mellettem lévő asztalra.

- Mikor hunyt el?

- Pár éve - válaszoltam, majd letettem a bögrét és felálltam. A mellettünk lévő könyvespolchoz sétáltam és nézegettem az ott lévő már poros könyveket.

- Hány évesen láttad?

- Öt éves lehetett. - Levettem az egyik könyvet, ami nagy erővel kirántotta magát a kezemből és vissza csusszant a helyére. Furcsa ez a hely, gondoltam.

- Láttál már ilyet korábban?

- Nem. És még mielőtt jönne azzal, hogy szuperképességem van, biztos, hogy nincsen - magyaráztam, majd újra kivettem azt a könyvet, ami újból visszament a helyére. - Na, jó! Mi ez a hely?

- Nincs képességed, megnyugodhatsz - mosolygott. - A kérdésedre a válasz, ez az otthonom. Most pedig csüccs! - rántott vissza a fotelbe.

- Stephen! - ordította valaki. - Te vetted el a Beyoncé lemezemet?

Stephen lesápadt, majd elnézést kérve felállt a székéből és eltűnt. Én azzal a lendülettel felálltam, majd a polchoz sétáltam. Kivettem a könyvet és elolvastam a címét: Receptek. Felkuncogtam, majd lapozgatni kezdtem. Nem volt benne semmi, csak két szó az utolsó oldalon: Várj rám!

Eldobtam a könyvet, ami zöld kötésben volt. Nem mozdult meg, nem ment vissza a helyére. Hátráltam tőle. Fogalmam sincs mit tegyek. Lassan odasétáltam hozzá, majd felvettem és a helyére tuszakoltam. Az nem sokkal később kivágódott onnan, és fejbe talált engem. A könyv kinyílt az első oldalon, amin betűk kezdtek el megjelenni.

Mit csinálsz, mami? - olvastam el magamban. Szemöldököm összeráncoltam, majd keresni kezdtem egy tollat. Stephen íróasztalán volt egy, így azt elvettem és válaszoltam.

Merre vagy? - kérdeztem. Oliviával beszélek? Mielőtt újra papírra véshettem volna a kérdésemet, rögtön meg is jelent a válasz.

Egy csodálatos helyen.

Körbe néztem, hogy Stephen nem jön-e még, és boldogsággal néztem vissza a könyvre, ahol egy újabb írás fogadott.

Ki vagy és mit akarsz Oliviától?

Értetlenül figyeltem a könyvet. Több kérdés is felmerült bennem, például Olivia hogy írt? Nem lehet több öt évesnél. Lefirkantottam a válaszomat a kérdésre, akiről azt sem tudtam, hogy kicsoda. Nincs egyedül?

A kérdés az, hogy te ki vagy? Bántottad a lányomat?

Egy ujjal sem értem hozzá, soha nem bántanám. Ki vagy, és most válaszolj, ne hagyd csak úgy a papíron válasz nélkül!

Olivia anyja vagyok - válaszoltam. Egy ideig vaciláltam, hogy leírjam-e valójában ki is vagyok, vagy hazudjak az ismeretlennek. Ha hazudok, soha nem beszélhetek már a lányommal, aki elmondása szerint egy csodálatos helyen van. A mennyben lenne? Az lenne ilyen csodálatos? - És te?