Szépséges Örökös

ғᴏ̂ʜᴏ̂s

Delaney szemszöge

✈︎✈︎✈︎✈︎

- Francba! - káromkodott Ethan bosszúsan. Egy szempillantás alatt váltott át bohókás szülőről, kegyetlen parancsnokká. Komor tekintettel fordult felénk, majd halkan utasításokkal igyekezett ellátni minket. - Öt ember itt marad, Delaneyval együtt, öt velem jön. Mindenki Delaneyt védi, egy haja szála sem görbülhet. Ha mégis, saját kezemmel fojtalak meg benneteket!

Megforgattam a szemeimet, elhelyezkedtem és ellenőriztem a fegyvereimet a helyükön.

- Ethan!

- Gyorsan, Del!

- A saját életem történetében én akarok lenni a főszereplő. Most például az idióta hős! - magyaráztam halkan és óvatos mosolyra húztam az ajkaimat. Zavart pillantásokkal fürkészett, amikor felé hajoltam és a vállánál fogva magamhoz húztam egy lágy ölelésre. Ezt követően pedig lassan felálltam és egyenesen Aiden seggfej Mihajlovič kék szemeibe néztem.

- Mi a helyzet? - kérdeztem unottan, majd kiléptem a fák takarásából és komótosan sétálni kezdtem feléjük. Figyeltem, ahogyan Aiden és Nikola szüntelenül kémlel, az idősebbik pedig gúnyos mosolyra húzta a száját. Spencer arcából kifutott a vér, kezeit tördelve kapta a fejét rájuk.

- Esküszöm, uram, ne-nem tudtam, hogy itt van. Nem ismerem, esküszöm! - mentegetőzött hadarva, azonban Nikola egy pillantásra sem mélltatta. Végig engem figyelt, miközben nemtörődöm módon karba tettem a karjaimat és a súlyomat a jobb lábamra helyeztem.

- Delaney Faith DiNozzi. - ejtette ki halkan a nevemet a férfi és kacéran végigmért.

- Nikola Mihajlovič. - biccentettem kímérten. Próbáltam észrevétlenül megtörölni izzadó tenyereimet, hiszen nem mutathattam ki, hogy mennyire tanácstalan vagyok.

- Hol vannak a testőreid? Te véded meg őket? Nem fordítva kellene lennie? - húzta fel sötét szemöldökeit kárörvendően.

- Egyedül jöttem. - hazugság. - Éppen ... fürdeni jöttem. - még nagyobb.

- Fürdeni? - kérdezte Aiden, annyi szarkazmussal amennyivel én ajándékoztam meg néha az apámat. Rá kaptam a tekintetemet. Eddig meg sem szólalt, csak kíváncsian fürkészett.

- Igen.

- Nincs nálad semmi a fürdéshez.

- Meztelenül is lehet. - mondtam egyszerűen. Lelki szemeim előtt láttam, hogy Ethan a homlokára csap. Remélem elmentek már. A férfi torkát köszörülve félszegen bólintott és újra némaságba búrkolózott.

- Nos, legalább csak egy nő hiányzik. - beszélt leginkább magához Nikola.

- A matematika nem az erősséged, igaz? - feszítettem tovább a húrt, mire a férfi összepréselte az ajkait és felém intett. Spencer azonnal mozdult és sietősen hozzám lépett, szemei bűntudattól csillogtak.

- Ne ha ... - kezdett bele, mikor erősen megragadta a jobb karomat és maga felé rántott. Ám én ösztönösen ágyékon rúgtam, mire szája néma "O"-t formált és térdre rogyott.

- Te se. - döntöttem oldalra a fejemet Spencert nézve, majd lassan felemeltem a fejemet és kihívóan mosolyogtam. - Ki a következő?

- Nem rossz, kislány! Nem rossz. - bólogatott Nikola elismerően, aztán elgondolkodva a fia felé pillantott, majd vissza rám. - Tudod mit? Megkíméllek. Aiden, szólj haza, rendezzék be a pince részt az A szárnyban.

- Igen, apám! - biccentett Aiden komoran, miközben engem vizslatott kék íriszeivel.

- Kiváló! John, most. - intett lazán a hátam mögé. Értetlenül fordultam abba az irányba, mire John határozottan elkapta a karomat, megszorította, majd egy kendőt szorított az orrom elé. Ütöttem és rúgtam a férfit, ahol csak értem. Egy jól irányzott jobbossal szépen állon is vágtam, azonban a jól megtermett fickó, morogva nyomta az orromhoz a számomra ismeretlen anyaggal beborított kendőt.

Amint újra belélegeztem - hiszen már képtelen voltam visszatartani a levegőt - , fokozatosan szédülni kezdtem. Éreztem, ahogyan a pilláim elnehezednek, alig bírtam a tudatomnál maradni. Az utolsó tudatos ütést is bevittem, azonban a fura szer átvette a testem felett az irányítást. A sötétség elhatalmasodott az elmémen, ezt követően pedig erőtlenül omlottam a marcona férfi karjai közé.

Mama, ismerős?