Szépséges Örökös

sᴏ̈ᴛᴇ́ᴛsᴇ́ɢ

Delaney szemszöge

✈︎✈︎✈︎✈︎

Szuszogva bámultam a keményen épített vasajtót, miközben a leghasznosabb tervet próbáltam kovácsolni, ami képes kijuttatni innen. Felállni nem tudok. Ha oldalra dőlök az túl hangos, azonnal felkelteném valaki figyelmét és értem jönne. A kezeim pedig szószerint hozzásimulnak ehhez a rozoga székhez. Az Isten tudja hány szálka pihen most a bőröm alatt!
Észszerű megoldás lenne a nyugodt várakozás, gondolom.
Megannyi kiképzés és edzés, azért, hogy kétségbeesetten várakozzak és kapaszkodjak egy reménytelen gondolatba, miszerint hamarosan értem jön valaki.

- Te mit tennél, Ethan? - suttogtam reményvesztetten, a fejemet a plafon felé emelve. Éreztem azt a súlyos gombócot a torkomban, a csípő érzést a szemeimben.

Az zár hirtelen kattant. Oda kaptam a fejem, mélyet sóhajtottam és magabiztos vigyort villantottam az idegen fiúnak. Az érkező talán két évvel lehetett idősebb nálam - ha tippelnem kellene, körülbelül huszonegy év körüli lehetett - szemeit nem láttam tisztán a sötét helyiségben, azonban rövid, barna haja és szálkás teste kivehető volt. A srác hasonló mosollyal nézett a szemeimbe, majd futólag végigmérte megkötözött, elhanyagolt testemet. Sötétkék ing fedte felsőtestét, fekete szövetnadrágját épphogy felhúzta, mielőtt leguggolt elém.

- Delaney Faith DiNozzi, Colton és Adelynn egyetlen lánya. - ízlelgette a nevemet huncut mosollyal, mire felhúztam a szemöldököm.

- Nem tudom ki, nem érdekel és leszarom fia. - utánoztam hangnemét, a fiú pedig felhorkant.

- Ivo. Ivo Knežević. - javított ki, fejét ingatva.

- Fantasztikus! Mond csak Ivan, ki vagy te pontosan?! - kérdeztem tőle értetlenül. Ez a srác azt hiszi a nevére vagyok kiváncsi, miközben egy székhez vagyok kötözve, alig kapok enni, egy sötét pince közepén?

- Nem Ivan, Ivo! - húzta össze a szemöldökeit rosszalóan. - Ma Aiden nem tud rád figyelni, így nekem kell helyettesítenem.

- Ezzel nem adtál választ a kérdésemre, Ivaylo. - forgattam meg a szemeimet unottan, ő pedig ingerülten sóhajtott egyet.

- Ivo, a nevem Ivo. - fogta közre az orrnyeregét a középső és a mutatóujjával idegesen.

- Oké! - vontam vállat szórakozottan. Most komolyan, mit csinál ez a srác?

- Nos, hogy így bemutatkoztunk. Mi a helyzet? - kacsintott gúnyosan, ahogyan a leszorított lábaimra pillantott. - Azt hiszem ezt hívják úgy, hogy szorult helyzet.

Pislogva bámultam Ivot, ő pedig szimplán kacéran mosolygott tovább.

- Engedj el, meglátjuk ki lesz szorult helyzetben. - szűrtem ki a fogaim közül.

- Majd meglátjuk, vadmacska! - intett le jókedvűen, majd az állára helyezte a mutatóujját és gondolkodva folyatatta. - Mit csináltál ma? Ja várj...

- A humorodért szeret a barátnőd? - döntöttem oldalra a fejem.

- Ninc...

- Nem csodálkozom. - biccentettem unottan, mire tátott szájjal a szívére helyezte a kezét.

- Én végighúztam egy csajt a folyosón. Teljesen összepiszkította a szőnyeget, szerencsétlen Aiden rendesen megcsonkította. - töprengett a falat lesve, aztán rám sandított.

Hirtelen egy kép villant fel, ahogyan Ethan hatalmas beleéléssel magyarázza a szüleim legelső veszekedését. Ethanék is éppen egy apám által meggyilkolt lányt cipeltek végig a folyosón. Ő is a szőnyeg miatt panaszkodott.

Aiden képes lenne brutálisan megöletni valakit? Habár azok a kék szemek ölni tudnának, számomra szinte lehetetlen elképzelni, ahogyan a fiú pisztolyt ránt és szíven lő egy ártatlan embert.

- Mi a baj, vadmacska? Elvitte a cica a nyelved? - pöckölte meg az orrom hegyét Ivo, én pedig ijedten hátrahőköltem.

‐ Te idióta vagy!

- Én kedvesnek és nyíltnak mondanám. Jobb, mintha dudorászva nyúznám le a bőrt minden porcikádról, miközben élvezettel hallgatnám a falakat repesztő sikongatásaidat. - vigyorgott eszelősen, majd megpaskolta a combomat. Nagyot nyelve fürkésztem a fiú minden apró mozdulatát. Nem volt őrült, viszont volt benne valami sötét, amit képtelen lettem volna megmondani.

Azonban kiben nincs egy cseppnyi sötétség sem?