𝑫𝒆𝒍𝒂𝒏𝒆𝒚 𝑭𝒂𝒊𝒕𝒉 𝑫𝒊𝑵𝒐𝒛𝒛𝒊.
Adelynn és Colton egyetlen gyermeke.
𝐀𝐳 𝐨̈𝐫𝐨̈𝐤𝐨̈𝐬.
Miután Adelynn tragikus halált hal, Colton egyedül kényszerül felnevelni pár hónapos kislányát és közben megküzdeni a gyásszal és a bűntudattal. A f...
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
Egy erős, biztos kar tartott meg a padlóra zuhanástól. Kábán oldalra pillantok. Ivo néz vissza rám, szemében aggodalom csillan.
Visszavezetem a tekintetemet a férfihez.
– Papa! – lehelem a szót, megtörten és fájdalmasan.
Ethan megmerevedik, ajkai összepréselődnek. Látom száját, ahogyan a nevem betűit formálja. Halkan, alig láthatóan.
Az előtte ülő férfinek szomorúan konyul le a szája egy pillanatra, de rögvest rendezi vonásait. Ő kit apámnak kellene szólítanom, helyette mégis a legjobb barátját tekintem támaszomnak. Habár nincs bennem harag, egy részem sosem bocsát meg, a gyerekkoromnak okozott sérelmekért.
Nem mozdulok. Képtelen vagyok. Félő, hogy fájna mindenegyes megtett mozdulat.
Oly' közel, mégis annyira távol.
Nikola tudta. Halvány mosolya elárulja őt, de mintha nem is érdekelné, hogy rájöttem. Szimplán továbbindul, én pedig titokban reménykedem, hogy nem a családommal szembeni széken foglal helyet. Ám minden reménysugár egyre csak halványodik, s végül elillan, mikor egyenesen odasétál, kihúzza a széket és leül.
Aiden néha rám pillant, aztán az apjára. Összehúzza a szemöldökeit, előremozdul és két kezét az apja székén nyugtatja. Rászorít.
Én és Ivo mögöttük állunk, kicsit oldalasan. Újra Ethanre nézek, aki már engem fürkész, azzal a tipikus kedves mosolyával. Szemei fáradtak, táskásak és pirosak. Nem aludhatott túl sokat, mióta nem vagyok vele.
Enyhe szorítást érzek a kezemen. Lepillantok a tenyerem közé befészkelődött kézre, amik annyira erősen szorítanak, hogy esküszöm, inkább karon lőném magamat.
– Ivo, ez fáj! – sziszegtem a fogaim között, kicsit megrántva az összefűzött kezeinket. Nem szólt hozzám, így felnéztem rá.
Ivo szüntelenül előre bámult, fogása kicsit enyhült de még mindig satuszerűen fogott közre.
Ekkor pedig villámcsapásként ért a felismerés.
Ivo most látta először az apját. Köztük járattam a tekintetem, míg ők egymást nézték. A fiatalabbik hirtelen elkapta a fejét, Aiden irányába.
Ethan mindig is jó megfigyelő volt, hamarabb jött rá egyes dolgokra, mint más. Szimplán sosem mondta senkinek, megtartotta magának és nekem. Talán már rájött.
– Nos, azt javaslom, kezdjünk bele! – csapta össze tenyereit Nikola, megzavarva a halk susmogásokat. Az összegyűlt férfiak közül minden szempár minket vizslatott, várt.
– Egyetértek. – bólintott a két székkel arrébb ülő, kopaszodó férfi.
Zöldes-kék szemeit rajtam legeltette, meg sem próbálva álcázni szándékait. Éreztem, hogy az a kevés táplálék, amit a szervezetembe jutattam reggel, szívesen találkozna az arcával.
