Szépséges Örökös

ʀᴏ́ᴢsᴀ

Delaney szemszöge

Villámlik. Fura hallani olyan hangot, amely természet alkotta.

Szélsüvító golyók a levegőben, autó motorjának zúgása, alig pislákoló lámpafény.

Ez, bárhogy nézem, nem természetes és kezdem rühellni az ehhez hasonló zajokat.

– Della! Nagyon szívesen cipellek végig az előkerten, de ne a teljes testsúlyoddal nehezedj rám, mert helyben köpöm ki a tüdőmet. – rántott vissza a valóságba Ivo.

Jobb karomat a válla felett átvetve kapaszkodtam a fiúba, aki rendíthetetlenűl bicegett a tempómban. Nem zavarta, hogy az eső mindjárt elered és igazából az sem, hogy egyik hátsóbejárati ajtó sincs nyitva.

Biztos voltam benne, hogy képes lenne egésznap a karjaiban hordozni, hiába a nyafogása.

Megtorpant egy pillanatra a hatalmas villa előterének szélénél, ahol nem volt korlát, csupán rózsabokrok sorakoztak. Figyelte az előudvart, a vihart én pedig őt.

– Ha azt mondod..– kezdett bele nyugodtan, lassan felém fordulva. – .. hogy nem szereted az esőt, belelöklek a tövisek közé.

Az említett hely felé biccentett, amire halk nevetés volt a válaszom.

– Akkor nem mondom.

– Delaney! – kapta rám a fejét kikerekedett szemekkel. – Mondd, hogy hazudsz!

– Hazudok! – mondtam.

– Csak azért mondtad, mert megkértelek, igaz? – csóválta a fejét tettetett rosszallással.

– Igen! – bólintottam, miközben a mosolyomat próbáltam elnyomni.

Nem kérdezte miért és ezt némán köszöntem meg neki. Habár valóban szerettem az eső illatát, illetve magát a felhőszakadás vele járóit. Mégis talán a szüleim múltja kissé befolyásolhatta a véleményem.

– Tudod, D. Jó, hogy itt vagy! – szólalt meg kisvártatva, továbbra sem pillantva az irányomba. Szótlanul vártam, hogy folytassa a gondolatmenetét. – Kevésbé érzem magam magányosan.

– Te és Ethan mindketten mások érdekeit helyezitek a sajátotok elé. – jegyeztem meg, amit már oly' régen észrevettem.

Lassan kúszott a félmosoly ajkaira, ami már-már egészen mélabúsnak látszódott. Felemelte a kezét, majd ujjaival mélyen végigszántott kusza tincsei között. Ahogyan igazgatta kócos haját izmai megfeszültek a mozdulat sor közben.

– Néha úgy érzem ez a kötelességem. – mondta, egészen halkan. – Ám amikor mégsem. – sandított rám. – Akkor is megteszem.

Megcsóváltam a fejem.
Ivo volt az egyik olyan férfi, akit megismerhettem — ezalatt a röpke 18 életévem alatt — aki bármiféle humor nélkül, a világot érdemelnék. Bosszantó volt, hogy ezt őmaga nem látta.

– Hogy vagy? – mosolyodtam el a hirtelen kérdésemet hallván. Nem igazán gondoltam végig.

Azonban amikor láttam Ivo felvont szemöldökét, értetlen arckifejezését, kissé elbizonytalanodtam. Nyitotta a száját, mintha szólni akarna de végül becsukta azt.

– Mármint.. – magyarázkodtam idegesen, majd sóhajtottam.

Tisztában voltam a szegényes szociális készségeimmel, ennek ellenére igyekeztem viszonozni Ivo rám fordított figyelmét.

A hangsúly az igyekeztemen van.

– Ne magyarázkodj, moja princezo! – döntötte oldalra a fejét.

A derű már nem csak a mosolyában és az apró gödröcskéin mutatkozott meg, hanem szemeinek pajkos csillogásától.

Éreztem ahogyan az arcomat elönti a pír. Néha olyan helyzetekbe vagyok képes belekeverni magamat?!

– Szimplán, amikor utoljára megkérdezték tőlem az volt vagy..– hunyorgott, valószínűleg számolni próbált aztán kirajzolódott arcán a felismerés súlyos terhe. – .. soha.

– Itt az alkalom. – löktem oldalba gyengéden.

– Most, jól vagyok. Igen! – mormogott szinte maga elé.

Ekkor hirtelen előrelépett, felemelte a jobb kezét és benyúlt a rózsák közé. Meg sem rezdült, amikor a virágokon lévő szúrós tüskék felszántották bőrének felszínét, apró karcolásokat hagyva maguk után.

– Ivo te idióta mazochista! – ragadtam meg az inget a vállánál. – Csússz végig a vizes füvön inkább, minthogy belesimogass a tövisekbe.

Halk nevetés rázta meg a vállait, ám meg sem moccant hiába húztam arrébb. Egy pillanattal később viszont felém fordult.

Egy leszakított rózsával a kezében.

A tekintetem közte és a növény között cikázott.

– Köszönöm! – köszöntem meg halkan, ám ő megingatta a fejét.

– Ki mondta, hogy neked lesz? – bámult rám, én pedig helyben úgy gondoltam, hogy a lebiztonságosabb helyzet az lenne , ha elnyelne a föld. – Leszedem a tüskéket és a fülem mögé téve eldúdolok egy Taylor Swift számot, miközben végigcsúszok a füvön.

Olyan komoly hangsúllyal adta elő magát, hogy majdnem el is hittem minden szavát. Azonban csak mosolyogva bólintottam.

– Legyen a "Fight Song". Drámaibb, illik hozzád. – ajánlottam, ő pedig mély hangján felnevetett miközben valóban leszedegette az éles védőburkokat.

Amikor az utolsóval is végzett, megfogta a kezemet és óvatosan belehelyezte a tenyerembe.

– Következőnek teleszúrkálod a kezedet a tövisekkel. – viccelődtem, majd pillantottam fel rá. Előrenézett, aztán vissza le rám.

– Megtenném érted. – közölte, ezt követően pedig lejjebb hajolt és lágyan homlokon puszilt, míg én a rózsát szorongatva álltam. – Na gyere, vissza kell vigyelek. Eleve sokáig voltál már kint, ezért büntetés jár.

– Kibírom. – vontam vállat, utána indulva a következő ajtóhoz, ami talán sikerhez juttat minket és végre bejutást nyerünk.

– Nem neked. – rántott az ajtón egyet, aztán mégegyet és végre kinyílt. Félreállt, hogy előre engedjen.

– Akkor?

– Nekem.

—•—

Princezo moja – hercegnőm
insta:fannaauthor
Végre már, mi?:))