𝑫𝒆𝒍𝒂𝒏𝒆𝒚 𝑭𝒂𝒊𝒕𝒉 𝑫𝒊𝑵𝒐𝒛𝒛𝒊.
Adelynn és Colton egyetlen gyermeke.
𝐀𝐳 𝐨̈𝐫𝐨̈𝐤𝐨̈𝐬.
Miután Adelynn tragikus halált hal, Colton egyedül kényszerül felnevelni pár hónapos kislányát és közben megküzdeni a gyásszal és a bűntudattal. A f...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Unottan ültem a tágas irodában, ami Nikola Mihajlovićhoz tartozott. A helyiség végében egy széles faboritású asztal helyezkedett el, mögötte egy fekete műbőr forgószék volt betolva. A bal oldali sarokban egy karosszék foglalta a helyet, míg az irodai íróasztal előtt két szék állt fent az ügyfeleknek. - Az egyikben én foglaltam helyet.- A falakat polcok és szekrények díszítették. Dokumentumok, könyvek, papírok voltak bezsúfolva a szekrényekbe, mégis rendezettnek hatott.
A körmömet piszkálva vártam Nikolára, ügyet sem vetve arra, hogy két hete még csak hallásból sem találkoztam a fürdővel.
Aiden mereven állt a karosszék mellett - nem mintha azért lenne, hogy leüljenek rá-, Ivo pedig a hátam mögött ácsorgott. A szőke férfi utasításba adta Ivonak, hogy ügyeljen minden lépésemre.
– Delaney, tudtad milyen kicsik a hangyák? – suttogta Ivo. Összehúzott szemöldökkel kissé oldalra fordultam és felpillantottam a mereven előre bámuló fiúra. Kicsit megmozgatta az orrát, így próbálta leplezni a mosolyát.
– Nem, de biztos elmondod. – suttogtam ugyanúgy visszafordulva.
– Knežević! – szólt a sarokból erélyesen Aiden. Megforgattam a szemeimet a férfi mogorva személyiségére.
Figyelmen kívül hagyva Aident, tüzetesebben körbenéztem az irodában. A szemeim megakadtak egy igen régi fényképen. Nikola állt középen, mosoly nélkül, keményen nézett a kamerába. Kezeit két kisfiú vállára fektette. Aident egyből felismertem. Szőke hosszú haját ugyanúgy a tarkójánál fogta össze, kék szemei pedig egyhangúan bámultak a kamerába. A mosolygós kisfiúnak szőkés-barnás haja rövidre volt nyírva, zöld szemei pedig jókedvűen csillogtak.
– Neked szőke volt a hajad? – kérdeztem halkan Ivot. Fura érzés kerített hatalmába.
– Egy ideig, ja. – motyogta.
Az ajtó halk nyikordulással jelezte az érkezőt. Lomha léptekkel sétált az idős férfi, amíg elérte az asztalát. Arckifejezéséről sütött a mélységes arrogancia.
– Apám! – köszöntötte halkan Aiden az apját, egy biccentés kiséretében. A férfi nem szólt, csupán engem figyelt. Tartottam a szemkontaktust.
– Delaney, kedves! – mormogta, állát az összekulcsolta kezein pihentetve. Gyanakodva fixíroztam az öreget. – Hogy érzed magad?
– Komolyan megmeri kérdezni? – kúszott hitetlenkedő mosoly az arcomra. – Kérdezze meg a zúzódásokat a testemen vagy az éhező gyomromat! Biztos készségesen válaszolnának.
– Ugyan Delaney! Szükséges eljárás volt. – mosolyodott el, azonban az teljes mértékben hamiskás volt. Keresztbefontam a lábaimat és magabiztosan felemeltem a fejemet, majd enyhén oldalra döntöttem.
