Szépséges Örökös

Pᴀ́ɴɪᴋ

Delaney szemszöge

Verejték cikázik végig a homlokomon, miközben nagy erővel próbálkozok úrrá lenni a testem felett. A rémálom irtózatos. Félelmetes mekkora hatást gyakorol rám.

Mégsem akarok szabadulni.

Ha felkelek, rosszabb helyzetekkel kell szembesülnöm. Nem állok rá készen. Kezdek megtörni.

Diszkrét simítást érzek a hajamon, majd halk suttogást. Kipattannak a szemeim, keresem a veszélyforrást.

– Nyugalom! – emelte fel a kezeit a velem szemben ülő nő. – Rosszat álmodtál.

– Nem vettem észre. – forgattam meg a szemeimet, amire ő halkan felnevetett.

Megingatta a fejét, aztán hátrébb csúszva visszaült a sarokba. A csuklóján pihenő hajgumit széthúzta, a kezeit a hajához emelte és egy gyors kontyban összefogta. Észrevette, hogy figyelem, elmosolyodott.

– Beszélhetsz hozzám, nem harapok. – kezdeményezett beszélgetést.

– Bárki, akivel szorosabb kapcsolatot alakítottam ki, pórul járt. – figyelmeztettem nyíltan, egyenesen az ajtót bámulva.

– Lehet ennél rosszabb, édesem? – kérdezte gyengéden, de tudtam, hogy választ nem vár rá. Fáradt sóhaj hagyta el az ajkaimat. – Hogy hívnak?

Elgondolkozom. Okos ötlet-e elárulnom a valódi nevemet egy vadidegen nőnek? Valószínűleg nem. Ivo mégis megtenné.

– Laine. – mondom végül azt a nevet, amit Aiden kiáltott mielőtt elvesztettem az eszméletem. Ezt a bevenevet még nem hallottam, viszont be kell valljam, tetszik. Csak tudnám, hol van az, aki kitalálta.

– Jó, hogy nem mondod el a nevedet. – biccentett mindentudóan. Önkénytelenül is apró mosoly kúszott az arcomra. – Hé! Ez az!

– Téged hogy hívnak?

– Lena.

– Csakugyan valami becenév? – sandítottam felé somolyogva, ő pedig cinkos vigyort villantott. Persze, hogy az.

– Az előző kislánnyal, akivel egy zárkában voltam, ő adta nekem. – mesélte, azonban a mosolya elhalványult. Tudtam, hogy történt a lánnyal valami és azt is, hogy nem szabad firtatnom.

– Kislány? Nem lehetsz olyan öreg. – élcelődtem, Lena sóhaja pedig nevetésbe fulladt.

– Már én sem tudom, olyan régóta vagyok itt. Én elviselem, de a családom...– ingatta a fejét és most igazán látszott a boldogtalanság és a fájdalom az arcán.

– Családod? – vontam fel a szemöldököm, miközben teljes testtel felé fordultam. Lena óvatosan biccentett.

– Ott kellett hagynom őket, talán öt éve vagy hat. – mered maga elé kábultan. – Olyannyira összefolytak az évek, már nem tudom mióta nem láttam őket.

Nem szólalok meg. Kevés lenne mindehez egy sajnálom. Nem tehetek róla és nem is segítene a nőn egy cseppet sem.

Kezdek érzéketlenné válni.

– Na és neked? – pillant rám hirtelen, mintha az előbb nem érintettük volna egy melankolikus témát.

Tétovázom mielőtt választ adnék, de egy perc gondolkodás múlva belekezdek.

– Elvesztettem a Mamámat. – suttogom az idegen nőnek a kíméletlen szavakat, míg rá nem jövök, hogy ezt igazából sosem mondtam ki. A szívem sebtében hevesebben kezd verni. – Sosem ismerhettem meg.

– Ó, pedig szinte még csak gyerek vagy. – dönti oldalra a fejét, mialatt szemei kedvességgel néznek vissza rám.

Úgy érzem a fülledt levegő bent akad a tüdőmben, nem kapok levegőt.

Mi ez?

Váratlanul rám tör a hányinger, gombóc gyűlik a torkomban és ráz a hideg.

– Laine? Laine! – áll fel Lena rögvest, amint meglátja előre görnyedt testemet. – Laine, mi a baj?

– Nem-nem kapok levegőt. – magyarázom, de a nyelvem megbotlik néhányszor. A nő aggodalmas pillantást vet rám.

– Pánikrohamod van. – jelenti ki, leginkább magának.

Ezúttal a számon át kezdek levegőt tuszkolni a tüdőmbe, bár mintha hiába lenne. A fulladás veszélye kerget.

Lena engem fürkész, lehunyha a szemeit majd az ajtóhoz rohanva dörömbölni kezd.

– Hé! Remélem itt van az, az ogre aki idehozott. Beszélgetni akarok, nyisd ki az ajtót! – üvölti a fához lapulva, míg én kérdőn méregetem.

A zár kattan. Lena arrébb ugrik.

– Mi van te kis ri...– jön be a helyiségbe a magas férfi, de az előtte álló nő leinti, majd felém mutat.

– A lány rosszul van. Nem akarod, hogy a nagyfőnök disznó eledelt csináljon belőled, ha megtudja, hogy miattad már nem él. – teszi keresztbe a karjait a melle előtt nyugodtan, ám látom az arcán a frusztráltságot.

A férfi azonnal felém indul, megfogja a jobb karomag és felráncigál a földről, míg engem a hideg ráz. Lena engem néz, egészen addig amíg rá nem csukják az ajtót.

Az izmos férfi végigcipel a hosszú folyosón, fel a lépcsőn, ámde a látásom egyre homályosabb, már nem veszem ki olyan jól a körülöttem lévő környezetet.

Elmegyünk pár ember mellett,  a karjaiban cipelő fickó pedig odaszól nekik.

– Hívjátok Mr. Mihajlovičot! A lány rosszul van.

A sötétség pedig végül felülkerekedett rajtam.