Szépséges Örökös

ᴠɪᴘᴇʀᴀ

Delaney szemszöge

Újabb napok teltek el a túl ismerős, sötét, fülledt helyiség falai között. Ám ezúttal társaságom is akadt.

A nő keveset beszélt. Ha esetleg mégis megtette mindig szóba hozta a kislányát. Szavaiból kihallatszódott a mélyen gyökerező tömény elkeseredettség és egyfajta gyász. Az utóbbit lassan értettem meg, hiszen sosem beszélt múlt időben a családjáról.

Aztán rájöttem, hogy azzal a terhelő érzelemmel magára utal és mindenre, amit elveszített.

Amíg beszélt — és igazából akkor is, amikor nem — hallgattam Őt. Talán ő nem ismerné el, de kellemes hangja sokszor megbicsaklott mesélése közben.

– És mond, te tudsz valamit a családodról? – támasztotta meg fejét a felkarján, amit a felhúzott térdein pihentetett.

Habár szemem hozzászokott a sötét, szobának csúfolt kis területen mégsem tudtam teljesen kivenni a vonásait. Azonban láttam szomorúságtól és fáradtságtól csillogó zöld szemeit.

– Mióta itt vagyok, nem. – válaszoltam röviden kérdésére, miközben a földön végigfeküdve figyeltem őt a matracán, amit kisebb vita után elfogadott.

– Hiányoznak neked, igaz? – kérdezte, de igazából nem várt választ, hiszen egyértelmű volt. Bólintottam. – Tudsz valamit erről a helyről?

– Túl sok őr van. – elevenítettem fel az emlékeket erről a helyről. – Szinte minden sarkon van kettő, három.

– Igen? – emelte fel kicsit a fejét, majd visszaejtette. – Nem csodálkozom. Van valaki, akit itt megismertél, aki hasonló helyzetben volt mint te?

– Volt egy lány. – emlékeztem vissza Amayara. – Nem sokat beszélt, illetve hamar el is választottak minket.

– Sajnálom. – suttogta. – Mi volt a neve?

– Amaya. – feleltem, amire felkapta a fejét. – A vezetéknevét nem tudom, mivel ő sem tu–

– Ugye, nem mondtál magadról semmi információt neki? – ejtette le a piszkos matracra a tenyereit. Meglepődve bámultam rá. Sosem volt ilyen heves, mióta "ismertem".

– Őszintén nem emlékszem, hogy mondtam volna...– döntöttem kissé oldalra a fejem elgondolkodva.

– Mit mondott neked? – sürgetett és mintha ideges lett volna a nő nevét meghallván.

– Valami olyasmit, hogy nagyon rég került el a családjától, Aidennek van egy rég elkóborolt mennyasszonya, Ella vagy Elle, aki sokkal idősebb, mint Aiden. – soroltam, ami éppen eszembe jutott, ő pedig mélyet sóhajtva beletúrt a hajába.

– Ez az Amaya..– fintorodott el. – esetleg elesedtnek tűnt?

Egy pillanat múlva bólintottam.

– Jaj, kicsilány. – ingatta a fejét. – az a lány Aidenék kémje.

A szemeim elkerekedtek egy picit.
Amaya.
Kém.
Méghozzá Aiden és az apja szolgálatában.
Nem csoda, hogy annyira keveset beszélt. Az, hogy engem akart szóra bírni, akkor nem is tűnt gyanúsnak. Delaney, mekkora egy idióta vagy!

– Egyszer próbálok kedves és barátságos lenni. – csücsörítettem, majd elhúztam a számat. Linnynek feltűnt egy halvány mosoly az arcán.

– Már nem tudsz ezen változtatni.

– Lehettem volna óvatosabb, sokkal. Nem véletlenül képeztek erre ki kiskorom óta. Figyelmetlen voltam!

– Nem kell mindig erősnek lenned. – mosolygott rám gyengéden, amit megláttam a pislákoló lámpafényében. – Beszélgetni akartál valakivel, ezzel nincsen semmi rossz. Emberi tulajdonság.

Élesen beszívtam a levegőt.
Mint valami anyai jó tanács.
Lehet, hogy ő is kém? Teljes káosz van a fejemben.

Ki
Kell
Jutnom
Innen!

– Honnan tudjam, hogy te nem vagy valami beépített titkos ribanc? – nyaltam végig az alsó ajkamon, igyekezvén levezetni az egyre csak növekvő feszültséget.

– Sehogy. – válaszolta egyszerűen. – De lehet, hogy nem lenne se nekem, se Nikolának de még a szerb maffiának sem előnyös, ha kikotyognám a titkos szervezetünket. De meglehet, hogy szimplán hazudok, mint a vízfolyás. Az is benne van a pakliban, hogy át akarlak verni, mivel szabadságot igértek nekem valamiért cserebé.

Majd vállat vont. A körmeimet a karomba vájtam, kétségek közt örlődve. Minden lehetséges opciót átgondolva, elemezve szépen, lassan enyhítettem a fájó szorításból.

Lehet egyszerűbb lenne csak körmöt rágni.

– Nem vagy kém.

– Nem, tényleg nem.

– Akármit mondhattál volna, nem tudtál volna meggyőzni és rábírni arra, hogy bízzak meg benned. Így mindkettő lehetőséget feltártad előttem, azért, hogy válasszak.

– Okos lány vagy te. – döntötte a falnak a fejét elégedett mosollyal. – Úgy is dönthettél volna, hogy nem állsz velem szóba többet, mert abban a hitben hagytalak, hogy ellened vagyok.

– De nem tettem. – biccentettem határozottan.

– De nem tetted. – ismételte meg az én mozdulatomat. – Illetve még valami.

– Ha valami találós kérdést teszel fel, komolyan mondom, rábírok valakit arra, hogy fossa le a bokámat.

Felnevetett, a fejét rázva és mintha fiatalosabbnak tűnt volna, azonban biztos voltam benne, hogy lassan a negyvenes évet járja. Ámbár még így is gyönyörű nő.

– Nem, semmi találós kérdés, corazón. – mosolygott szüntelenül, én pedig szívből örültem annak, hogy jókedvre bírtam. – Csupán annyi, hogy Aiden állítólagos kólicáló mennyasszonya nem érdemli meg, hogy becézzék.

– Hogy érted?– vontam fel a szemöldököm.

– Az Elle csak egy rövidített név változata annak a viperának. – hunyta le a szemeit, vagyis inkább szorította össze, míg a fejét a plafon felé fordította.

– Mi a teljes neve? – kérdeztem mellékesen, a témánál maradva. Annyira nem érdekelt a nő, Aiden mennyasszonyának a neve. Ám végig akartam hallgatni Őt.

Tagadni se akartam, hogy szimpatikus.

– Danielle.Danielle Keller.