𝑫𝒆𝒍𝒂𝒏𝒆𝒚 𝑭𝒂𝒊𝒕𝒉 𝑫𝒊𝑵𝒐𝒛𝒛𝒊.
Adelynn és Colton egyetlen gyermeke.
𝐀𝐳 𝐨̈𝐫𝐨̈𝐤𝐨̈𝐬.
Miután Adelynn tragikus halált hal, Colton egyedül kényszerül felnevelni pár hónapos kislányát és közben megküzdeni a gyásszal és a bűntudattal. A f...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Idejét sem tudom már mikor figyeltem igazán a környezetemre. Talán akkor, amikor Nikola eltemetette anyámat avagy amikor rájött, ez alkalommal már túl nagyot ütött.
– A nő, aki világra hozott nem érdemelte az anya szót. – gondolom magamban elméjülten, miközben a jobb karomat ékesítő megannyi égés foltot vizslatom.
Noha Nikola Mihajlovič közelében sem volt az apa szerep betöltéséhez, kétség sem fér, hogy a kínzáshoz értett. Diana - az édesanyám - szó nélkül nézte végig. Bár apám általi verbális bántalmazás őt sem kímélte.
Diana halála után közömbössé váltam, legfőképpen apám felé. Ő úgy gondolta végre képes lesz velem valamit kezdeni, nem hátráltatnak az érzéseim.
Az érzéketlenségem jobb volt, mint a düh a fájdalom vagy a depresszió.
Végigsimítok a tenyerembe ejtett arcomon, hagyom, hogy az ujjaimon pihenő gyűrűk belenyomódjanak a bőrőm felső rétegébe. Tudom, hogy ott maradt a helye, de nem zavar. A testemet fedő ruha-és bőrréteg alatt sokkal csúfabb lény rejtőzik a világ elől.
– Mr. Mihajlovič, gospodine! – kiáltozott valaki nem túl távolról, én pedig oldalra fordultam, rendezve a vonásaimat. Az egyik cellaőr igyekezett felém. Tekintetemet megragadta a karjában csüngő öntudatlan lány.
– Laine. – suttogtam magam elé zavartan. A széket hátratolva, -inkább döntve - sétáltam az előttem megtorpanó, kissé riadt férfihez. Delaney lassan, kábultan pislogott rám. Levegő vétele szapora és egyenletlen volt. – Mi történt?
– Fogalmam sincs, gospodine! Egy másik nő értesített, hogy a lány rosszul van. – magyarázta hadarva, amire szimplán bólintottam.
– Innen átveszem. Elmehet. – szóltam rá sem nézve, Laine után nyúlva. Óvatosan leengedtem a kerti ülőgarnitúrára, ügyelve arra, hogy ne tegyek benne kárt még jobban.
–Laine? – simítottam ki egy kósza hajtincset az arcából. A szemei csukva voltak, de hallott engem.
– Mr. Mihajlovič, értesítenem kell az apját!
– Nem, nem kell. – pillantottam a fickóra, aki látszólag hajthatatlan volt.
— De, ke...
Kellene.
Így fejeződött volna be a mondat. Persze, ha nem nyúltam volna a farmerem farzsebébe, rántottam volna elő a pisztolyomat és nem lőttem volna combon a már üvöltő férfit, aki minden igyekezetével próbálja elállítani a vérzést a sérült végtagjából.
Ha. Feltételes mód. Mégis megtettem.
– Ha elmondanád az apámnak, ő nem foglalkozna Ms. DiNozzival. – mondtam teljes nyugalommal, rá sem pillantva. Laine kissé összerezzent a hirtelen hang hatására, azonban más reakciót nem váltott ki belőle. – Most pedig menj és hívd ide Ivo Kneževićet.
– A lábam. Nem his...
– Pont nem érdekel mit hiszel. Amikor azt mondom hívd ide, te kibaszott szó nélkül mész és teljesíted a parancsot. – feleltem egyre ingerültebben, mindeközben pedig az idegességem elért egy újabb szintet, ahogyan Lainet vizslattam.
– Laine. – mondtam halkan, amikor a férfi nehezen ugyan, de elsántikált a bejárathoz. Néztem a lányt, majd óvatosan a kezeim közé fogtam az arcát. – Ha nem rendezes a légzésedet, magam nyírlak ki.
Felhorkant a szavaimra.
– Kedves, hogy aggódsz. Köszönöm. – kontrázott, azonban én másodpercek alatt hátráltam el.
– Nem aggódom érted. – cáfoltam meg rögvest az állítását. Már nem voltam hozzá közel, nem választottak el minket csupán centiméterek. Most előtte állok, két méterre, míg ő, immáron egyenletes levegővételek sorozatában pislog rám.
Hátrahajtja a fejét, aztán lomhán lehunyja a szemét. Miközben hagyja, hogy a lemenő Nap sugarai cirógassák, kipirosodott orcáját. Gyengéd mosoly kúszik áfonyavörös ajkaira.
– A tekinteted mást mond. – szólal meg hirtelen, kirántva engem az ő tanulmányozásából. Rákapom a tekintetem, s hallom Ivo lépteit. Fut.
Ámbár nem csak nézem Őt, megannyi, irdatlan mennyiségű év után.
