𝑫𝒆𝒍𝒂𝒏𝒆𝒚 𝑭𝒂𝒊𝒕𝒉 𝑫𝒊𝑵𝒐𝒛𝒛𝒊.
Adelynn és Colton egyetlen gyermeke.
𝐀𝐳 𝐨̈𝐫𝐨̈𝐤𝐨̈𝐬.
Miután Adelynn tragikus halált hal, Colton egyedül kényszerül felnevelni pár hónapos kislányát és közben megküzdeni a gyásszal és a bűntudattal. A f...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ivo két nappal később kísérelt meg egy újra kapcsolatba lépni velem. Nem akart feltűnő lenni, habár Aiden kétségkívűl sejtette.
Némán bámultam a penészes plafont, testem ernyedten feszült a rozoga ágynak. Gondolataim pókhálószerűen fodrozódtak az elmémben, minden pillanatban más képkockát jelenítve elém.
– Apám így is egy farok volt. – méltatlankodott a mellettem heverő fiú, az heverő nagyrészét elfoglalva. Fáradtan lehunytam a szemeimet, majd kissé feléfordulva válaszoltam.
– Nem is ismerted.
– Nem változtat a tényen, hogy elhagyott. – fonta keresztbe a karját, hasonlóan mint egy hisztis gyerek.
– Lehet anyád nem akarta, hogy ismerd. Lehet ő akart volna. – vázoltam fel neki más szemszögből. Újra a zöld foltra meredtem.
– Most velem vagy, vagy ellenem? Elmondanám, hogy a barátok... – ült feljebb hitetlenkedve.
– Nem vagyunk barátok. – folytottam belé a mondat második felét, amire el is hallgatott. Csendesen nézett maga elé. Élveztem a hangtalan perceket, ámbár nem állt szándékomban megsérteni őt.
– Persze most ezt mondod. – mondta. Szinte láttam, ahogyan megforgatja a borostyánzöld szemeit.
Nem szólalok meg. Távol tartom magam, távol kell tartanom magam. Bárki, aki eddig a közelembe merészkedett nem élte túl. Ez a fiú jobbat érdemel az én keveset nyújtó barátságomnál.
Az ajtó nyílik, az ember azt hinné kiesik a helyéről, amilyen hang társul hozzá. Míg Ivo felpattan mellőlem, Aiden szigorú arckifejezéssel közeledik felénk.
Nem veszem a fáradtságot, hogy végignézzek rajta. Sejtem mit visel most, mint bármelyik nap.
Lopva az ajtó felé sandítok. Két férfi áll ott, nem néznek be, egyszerűen a folyosót bámuljak. Fegyverük a kezükben akár a kabala, mintha hozzájuk nőtt volna.
– Állj fel! – utasít Aiden ellentmondást nem tűrően. Ismét rávezetem a tekintetem, unottan.
Egy nagy sóhaj kíséretében feltápászkodok ülő helyzetbe, leteszem a lábaimat a földre és felállok. Kihúzom magam, de kínkeserves erőfeszítésbe telik megtartanom magam. Aiden kristálykék szemei tanulmányozták minden mozdulatomat.
– Hova viszed? – szólalt meg Ivo, akitől csupán egy lépés választott el. Nem lehet levakarni ezt a fiút, igaz?
– Új szobát kap. – közölte egyszerűen, kezeit az oldalzsebeibe süllyesztve.
– Szoba!? – köptem a szót undorodva. – Megnézném, hogy az az elkényesztetett segget elviselne-e egy ilyen szobát.
– Delaney! – sziszegte Ivo, könyöke pedig súrolta a karom. Bosszúsan szorítottam össze a számat, szemeimmel Aiden reakcióját figyelve. Ő csak nézett, nem vágott vissza.
