Szépséges Örökös

ɪsᴍᴇʀ

Delaney szemszöge

Csendesen emeltem a húst a számhoz. Sótlan volt és egy csipet fűszert sem hintettek rá, azonban mégis felüdülés volt végre tápláló ételt érezni a számban.
Ivo megfenyegetett egy szakácsot, hogy készítsen normális ebédet, ne moslékot, amit idáig kaptam. A nő kétségkívűl megijedt a fiútól - talán meg is sajnált - viszont csak ezzel tudott szolgálni. Nem mintha bánnám.
Elmormoltam egy halk köszönömöt Ivonak, aki csak mosolyogva legyintett és bíztatott az evésre.

– Mennyi ideje vagyok itt? – kérdeztem halkan tőle, nem szakítva el a tekintetemet a krumplipüréről. Hallottam ahogyan az ágy nyikorog, miközben próbálja magát feljebb tornászni.

– Lassan két hete. – jelentette ki. Letettem a villát a kezemből, félretoltam a tálcát és felemeltem a mellém helyezett poharat, hogy enyhítsek a napok óta tartó szomjúságomon. Ránéztem.

– Tudsz valamit apámról? – folytattam, miután kortyoltam párat. Ivo a tarkója alá tette a kezét, csukott szemekkel válaszolt.

– Della, nem hiszem, hogy jó ötlet a családodról kérdezősködnöd. Aiden valószínűleg felrobbana a dühtől, ha megtudná, hogy itt beszélek veled és barátok vagyunk.– vallotta be, aztán lomhán kinyitotta a szemeit és cinkos mosollyal az arcán, kacsintott. – Viszont ez nemigazán érdekel. A papád kémeit néhányszor rajta kapták a kerítésnél.

– Hányszor voltak itt? – böktem ki pár másodpercnyi gondolkodás után. A fejét kezdte ingatni. Felült az ágyon, a széléré mászott, könyökeit megtámasztotta a térdein, összekulcsolta a kezeit és minden figyelmét rám fordította.

– Minden egyes nap, mióta Aiden idehozott. – válaszolta őszintén, mire én nekidőltem a hátam mögötti széknek.

– Mi történt velük?

– Voltak akik időben leléptek, viszont voltak, akiket elkaptak. – mondta, ajkai együttérző mosolyra húzodtak. – Egyikük sem árult el rólad semmi gyengeséget, pedig Aiden apja kínozta őket. Tisztelik a papádat, téged pedig szeretnek.

Kezeimet hevesen a hajamba vezetem, rászorítok néhány hajszálra. Legszívesebben tépném, hogy elnyomjam a mellkasomra nehezedő szörnyű nyomást.

A fizikai fájdalmat egyszerűbb kezelni.

– Milyen gyerekkorod volt Della? – döntötte oldalra a fejét kérdőn. Halovány mosoly kúszott az arcomra, míg komótosan felé fordítottam a fejem. Konkrétan láttam, ahogyan felcsillanak a szemei. – Jól áll neked, ha mosolyogsz.

– A gyerekkorom szörnyű volt. – feleltem kertelés nélkül, figyelmen kívűl hagyva a bókot. Mosolya lassan lekonyult és zavarodott tekintete majdnem nevetésre késztetett.

Miért hiszi mindenki, hogy normális gyerekkorom volt?

– Miért?

– Hogy-hogy miért? A mamám meghalt, apám pedig gyászolt. Egészen a tizennyolcadik születésnapomig szinte rám sem nézett. – magyaráztam meg neki, neki pedig enyhén elnyíltak az ajkai a csodálkozástól. Megingattam a fejem. – Kiskorom óta rendszeresen edzek, mindennap kék-lila zúzódásokkal tértem haza. Nem beszélt velem, nem nézett rám. Egyedül Ethan volt mellettem ezekben az időszakokban.

Figyelmesen hallgatott. Kezével a tarkójához nyúlt és megsimította, egy nagy sóhaj kiséretében.

– Della...– ejtette ki a nevemet halkan, mintha félne, hogy ezzel is bánthat.

Nem mondta, hogy sajnálja. Nem mondta, hogy minden rendben lesz. Ez pedig nyugalommal töltött el. Képtelen lettem volna végighallgatni a sajnálkozását, amiről eddig ő nem is tudott.

– Ha Aiden tudná, akkor... – kezdett bele, de azonnal belevágtam a szavába.

– Nem lenne semmi másabb, Ivo. – ráztam meg a fejemet, ő pedig igazat adva bólintott. Lecsúszott elém a földre, hátát az ágynak vetve beszélt tovább.

– Anyám rendes asszony volt, szerettem. – nézett el mellettem a homályos szobában. – Ő is szeretett engem, azt hiszem. Csak nehéz volt neki feldolgoznia, hogy nem lehetett a férfival, akivel összehoztak engem.

Nem szakítottam félbe. Hagytam, hogy annyit meséljen, amennyit meg akar velem osztani.

– Apámat, nem ismertem. – kúszott keserű mosoly az arcára. – Anyám sosem mondta el ki volt az, nem akart bajba sodorni. A férfi is benne volt a maffiában, ő pedig távol akart tartani.

– Ez nem sikerült. – csúszott ki a számon, Ivo azonban csak szomorúan felnevetett és bólintott.

– Öt évvel ezelőtt meghalt. – folytatta. – Aidennel már akkor barátok voltunk, anyám nem tudott róla. Aiden pedig elhozott ide, beavatott. Az apja pedig második fiaként kezelt, habár mindenki tudta, hogy utolsó választása lennék mindenben. Nem bántam.

– Aiden idehozott?

– Igen. Nem volt más családtagom, egyedül ő. – nézett rám végre. – Apám azóta sem keresett. Elmúltam húsz, de azóta se tudom ki ő. Anyám hagyott egy levelet, amiben leírta ki az. De ki a fasz akarná megismerni? Otthagyott megpusztulni.

– Lehet azt sem tudja, hogy vagy. Lehet nem is tudja, hogy van egy fia. – mondtam halkan, mire egyszerűen rám meredt. – Mi az?

– Ez eddig eszembe se jutott.– horkantott fel, én pedig a kezeim közé temettem az arcom. – De nem érdekel.

– A te döntésed, Kneže. – vontam vállat. Amikor pedig ráemeltem a tekintetem, arcán megint ott volt a vigyora. – Mi van?

– Bezécezel? – gügyögött hozzám csücsörítve, mire grimaszolva hátráltam. Csupán felkacagott, nehezemre esett visszafojtani az enyémet.

Észre sem vettem, hogy a vezetéknevét használva becéztem!

– Tudod...– húzta fel a szemöldökét kacéran. Azonban ebben a pillanatban, az ajtó kivágódott.

Kezemet a szemem elé kaptam, érzékenyen reagáltak a fényre ennyi idő elteltével egy sötét helyiségben. Hunyorogva próbáltam kivenni a nagy hévvel beviharzó személyt, míg Ivo mellettem gyorsan talpra kecmergett. Hideg levegő társult az érkezővel. Libabőrös lettem ahogyan a lágy szellő szinte végigsimította arcom minden pontját. Hirtelen megcsapott a férfi parfüm, illetve egy kis bourban illat. Elemeltem magam elől a kezem, igyekeztem a szőke baromra fókuszálni. Arcán semmi kifejezés nem ült, szemei gyanúsan méregettek, ahogyan előttem állt. Fel kellett nézzek rá, így ülve.

Várakozóan felhúzta a szemöldökeit.

– Nem állsz fel? – döntötte oldalra a fejét. Hangja olyan volt, mintha egy ideje nem beszélt volna avagy mintha most ébredt volna. Rekedtes és mély.

– Kérdésedben a válaszom. – biccentettem egy provokatív mosollyan, majd hátradőltem a széken. Ivo köhögéssel próbálta leleplezni kitörni készülő nevetését. Aiden ránézett, a fiú pedig azonnal abbahagyta.

– Állj fel, elmegyünk! – jelentette ki, aztán sarkon fordult. Ivo tágranyílt szemekkel nézett utána, nekem is kellett pár pillanat míg felfogtam a szavait. Felpattantam, de rögvest meg is szédültem. Ivo gyorsan felém kapott és megtartott. Aiden gyanakvóan fixírozta, amire a fiú kénytelen volt elengedni.

– Hova?

– Szobát kapsz. – mondta egyszerűen, az ajtónál visszafordult. – Knežević segít felmenni. Az apám irodájába vidd.

– Oké. – lehelte bólintva, majd minden tétovázás nélkül utánam nyúlt, az egyik kezemet a vállán átvetve segített ki. – Nehogy meggondolja magát.