Szépséges Örökös

ᴇʀᴏ̂

Delaney szemszöge
17 évesen

︎☘︎☘︎

Éreztem, ahogyan az izzadság cseppek lassan végigfolynak a halantékomon. Ökölbe szorított kezeimet az arcom elé emeltem, mikor a férfi újra megpróbált bemérni egy ütést, azonban ez alkalommal sem járt sikerrel.

- Ne mond, hogy csak ennyit tudsz, Joshua! - cukkoltam, mire az említett személy szúrós szemekkel és gúnyos mosollyal ajándékozott meg. Jobb lábát meglendítette arcom jobb oldalához, ám még mielőtt eltalálhatott volna, egyszerűen kivédtem, majd lendületből támadtam.

A hirtelen jött erőtől elvesztette az egyensúlyát és a hasára zuhant. A helyzetet kihasználva mindkét kezét a hátához szorítottam és derekára ültem, megakadályozva ezzel a menekülését.

- Ennyi! - ordította apám, miközben szemei köztem és az alattam hitetlenkedő Joshua közt cikáztak. Könyökeivel a ring szélére támaszkodott, komor ábrázata feszültséget keltett a körülötte álló embereken, azonban ezt őt teljesen hidegen hagyta. Tekintetemet unottan végigvezettem a szokásos fekete ingjén és ezzel a színnel megegyező farmerján.

Elkaptam a mancsaimat az általam legyőzött férfiról és egy fél mosoly kiséretében, térdeimre támaszkodva feltápászkodtam. Gyorsan emelkedő és süllyedő mellkasomra helyeztem a tenyeremet, miközben igyekeztem kizárni minden fájdalomra emlékeztető jelet. A szám felszakadt, az kezeimen lévő bütykökön horzsolások, térdeimeit sebek csúfítják és Ethannek sikerült egy jobb horoggal eltörnie az orrom, így abból lassan öt perce szivárog a vér.

- Menjetek, szedjétek össze magatokat! Mára ennyi volt. - lökte el magát az aréna oldalától, egy pillantásra sem méltatva, majd megfordult és két robosztus testőrével megindult a kopott ajtú kijárat felé.

Lihegve néztem tiszteletet parancsoló alakja után. Az emberek arrébb álltak, kis utat teremtve ezzel neki, ő pedig egy szó nélkül kilépett a dohos, penészes helyiségből. Habár a hely nem volt tágas, mégis rengeteg időt töltöttem el itt. Először igazából kényszerből apám miatt, ámde ez időről-időre átalakult, így képes vagyok órákat eltölteni itt. Jó időt szolgált székek, amiknek megannyi rágógumi tapadt az aljára. Boxzsákok tömkelege lóg érintetlenül a plafonra szerelve, egy ódivatú büfé, ami igazából vizet és pár szendvicset árul. Azonban a terem közepén elhelyezett küzdőtér az, ami eltereli az ember figyelmét a számtalan hibáról.

- Della! - szólított meg Ethan a rácsokra tenyerelve. Aggódó pillantásaival fürkészte a testemen szerzett sérüléseket, majd állkapcsa összeszorításával jelezte nem tetszését.

- Hello, öregember! - emeltem a kezemet a magasba köszönésképpen, csakhogy a vállamba belenyilaló fájdalom igazán megnehezítette, ezért ügyetlenül magam mellé ejtettem. Ethan motyogott valamit az orra alatt, aztán sietve a kapuhoz lépdelt, megrántotta a zárat, kivágta az ajtót és egyenesen hozzám kocogott.

- Jól vagyok, ne aggódjatok! - mondta enyhe szarkazmussal a hangjában Joshua, még mindig a földön nyűglődve, csillag pózban.

- Oké! - mondtuk egyszerre a szőkével, mire széles mosoly terült el az arcomon. Amikor pedig a férfire sandítottam a szája sarkában neki is ott volt az a halvány somoly. Nem hiába ő nevelt fel, igazából inkább mondanám őt az apámnak, mint Coltont, de nem akarom bajba keverni Ethant. Így, ha csak a saját gondolataimban ugyan, de ott őt nevezem "papának". Ethan is célozgatott már erre, illetve meg is említette, hogy lányaként szeret, sőt imád.

- Del, ne haragudj az miatt a jobbos miatt. Bocsánat, kicsi! - néz rám bűnbánóan, majd hüvelykujjával a szemem alá nyúlva, letörli az ott szerzett sérülésből szivárgó vér egy kis részét.

- Nem a te hibád, Ethan! Lassan azon se csodálkoznék, ha ő maga verne péppé. - préselem a számat egy vonallá, majd elfogadva a karját, komótosan feltápászkodtam. Ethan csak rosszallóan ingatta a fejét, ám tudtam, hogy egyetért velem.

A testem szinte minden részét zúzódások, horzsolások vagy karcolások borították, azonban próbáltam kifejezéstelen arccal palástolni a szörnyű fájdalmakat.

Ethan átvetette a bal karomat a vállai fölött, átkarolta a derekamat és lassan elsétált velem ki az épületből, egészen a sötétben leparkolt, fekete Mercedeshez. Először megpróbált segíteni beszállni de szórakozottan arrébb löktem.

- Megvagyok, Eth, életképes vagyok.

- Néha nem úgy gondolom...

- Bekaphatod! - mordulok rá, noha semmiféle haragot nem érzek, inkább jókedvet. - Gabriel?Merre van?

- Megfigyelésen van. Apád őt utasította arra, hogy némileg készítse elő nektek a terepet. - magyarázott beindítva az autót, majd egy rutinos mozdulattal kifarolt a csendes utcából.

Na igen, a terepet. Borúsan emlékszem vissza apám érzelemmentes pillantásaira, miközben azt ma... nem is, jelentette ki, hogy a család szokásait követve, én is tizennyolc éves koromban indulok az első igazi bevetésemre. Habár ez nem behajtás, jobban hasonlít a kémkedéshez, mégis veszélyes. Főleg annak a nyolc éves kislánynak, aki eleinte nem is értette miről beszél az előtte álló férfi.

Viszont az a lány, már rég nincs.

Már csak hét választ el attól, hogy pár néma behemóttal a Szerb Maffia után nyomozzak, miközben ők átadnak valami igazán értékeset néhány vevőnek.

- Nem tetszik nekem ez az egész "gyűjtsön tapasztalatot, hátha meghal" szerű akció! - morgolódik, miközben az egyik kezét elemeli a kormányról és idézőjeleket mutat a levegőben.

- Túlságosan aggódsz. - közlöm vele szórakozottan. - Legyél laza, mint mindig.

- Rólad van szó, Delaney. Akkor is féltenélek, ha egyedül mennél el egy kibaszott áruházba. Nem mellesleg... anyád biztos kísértene, ha meghalnál. - húzódik egy halvány mosoly az arcára, saját poénja hatására. Ethan számára mindennapivá vált humorral elfedni a komoly érzelmeit; fájdalom, rettegés, aggodalom avagy a gyász. A férfi nekem egy nyitott könyv, úgy olvasok az arckifejezéséből, a testbeszédéből és a tekintetéből, mintha nyíltan kimondaná mit érez.

- Csatlakoznék hozzá, elhiheted. - mondom végül szememet forgatva, nem felhozva a kimondatlan szavakat. Tisztában vagyok vele, hogy, ha tehetné minden pillanatban mellettem lenni és óvna, vagy egyszerűen bezárna egy toronyba. Mondván, hogy szeret és muszáj ezzel megakadályoznia, hogy bármi bajom essen. Meg persze, tök vicces lenne, még a végén te mentenéd meg a herceget, aki hozzád siet, vágtató lovával.Akit felfalt a sárkány. Ha őt akarnám idézni.

- Jaj, Del! - sóhajt hangosan, miközben bekanyarodik az autókkal teli parkolónkba és beilleszkedve két szintén fekete kocsi közé, leállítja a miénket. - Mi lenne veled, nélkülem? - kérdezi drámaian, mire újra megforgatom a szemeimet.

- Semmim. - felelem őszintén, fejemet ingatva és kiszállok a járműből.