𝑫𝒆𝒍𝒂𝒏𝒆𝒚 𝑭𝒂𝒊𝒕𝒉 𝑫𝒊𝑵𝒐𝒛𝒛𝒊.
Adelynn és Colton egyetlen gyermeke.
𝐀𝐳 𝐨̈𝐫𝐨̈𝐤𝐨̈𝐬.
Miután Adelynn tragikus halált hal, Colton egyedül kényszerül felnevelni pár hónapos kislányát és közben megküzdeni a gyásszal és a bűntudattal. A f...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Éles kaviccsal kezdtem el kaparni a földet, mint csípős, hideg szél a puha arcot. Száraz torkomon keresztül két napja nem szökött ki szó. Szemeim már minden új négyzetcentiméterrel megismerkedtek.
Újra.
Egyedül.
Ivot a gyűlés napja óta nem láttam, nem beszéltem vele. Nem tudtam. Nem engedtek be hozzám senkit.
Senkit.
A fejem egyszerre zsong és néma. Sötét és világos. Ötletekkel, s anélkül.
Egy pillanat az egész. Apró szisszenés bukik ki ajkaim közül, az egyetlen hang, amit két napja hallattam.
A kő felsérti az ujjbegyemet, vér serken, végigfolyik, majd lecseppen a poros padlóra.
Észre sem veszem, de alig látok már. A vér mellé a könnyem hullik. Elfáradtam.
Hátamat a falnak vetem, összeszorítom a szemeimet, hagyom, hogy a sós folyadék cikázzon az arcomon, hogy aztán az egy hónapos pólómon kössön ki.
Azt gondoltam talán könnyebb lesz, ha látom majd Ethant és a papát. Tévedtem, de oly' nagyot, hogy megkérdőjelezem minden ép gondolatomat.
Aiden végül áthelyezett egy másik cellába. Magányos, piszkos és rendkívűl visszataszító.
A tenyeremet a szám elé teszem, hogy tompítsak a kikívánkozó, elgyötört sikolyomon.
Már Amaya sincs itt, nem szól hozzám, mint akkor. Nem oszt meg magáról semmit. Nem ismerhetem meg. Nem lehet a barátom.
Láttam az apám és Ethan tanácstalan tekintetét. Azt, hogy készek lettek volna tenni valamit, akármit. Viszont nekem ártottak volna, mert tudtuk, hogy lehetetlen Nikola kezeiből kiszorítani. Végignézték, ahogyan a Nikola felpofoz, míg Aident visszatartotta két őr. Majd aztán azt is, ahogyan úgy üt meg, hogy engem is lefogtak.
A végére nem emlékszem. Elvesztettem az eszméletem.
Aiden próbálkozott, láttam. Tisztában volt azzal, hogy már akkor meg fogja büntetni az apja, amikor megvédett Paultól. Ám mikor az apjára üvöltve, védeni igyekezett...
Elmerengek.
Vajon miért? Miért fontos Aidennek az, hogy életben maradjak?
Letörlöm a könnyeimet, amikor az ajtó hirtelen kivágódik. Hunyorítanom kell a kintről beszűrődő, éles fénytől.
Egy nő alak áll a küszöbnél, mögötte egy magas, izmos férfi.
– Unom már a költözködést, hogy őszinte legyek! – fordult félig hátra a nő, elejtve egy gúnyos mosolyt.
A fickó mély hangon mormogott valamit, majd a nőt erőteljesen meglökve segítette be a helyiségbe. A csak hosszú fekete inget viselő nő a betonra esett. Kezeit az arca elé téve, halkan nevetve tápászkodott fel a földről. A zsebéhez nyúlt, ámde szemei ijedten kerekedtek ki.
– Add vissza a nyakláncot! – lépett előre határozottan, mire a férfi felé dobta.
Ő pedig simán elkapta. Megsimította a medált, majd zsebre vágta.
Az ajtó becsukódott, ő pedig megfordult.
Újra sötétség.
Oldalra döntöttem a falon a fejemet. Nem érdekel sem a nő, sem az, hogy ki ő.
– Szia, kislány! – suttogott. Bicegett, a válla előre ejtve sugallta miken mehetett keresztül, bár fiatalnak tűnt.
