Number One...(BakuDeku)

23.fejezet

Mindenkinek ajánlom meghallgatni ezt a zenét, és a szövegre figyelni. Úgy érzem megtaláltam azt a dalt, ami tökéletesen illik a Number One hangulatához, ami jellemzi Bakugo és Midoriya szenvedését.

A nagy rész kihagyás miatt a mentségem az, hogy íróversenyre készültem. Majd ha meglett az eredmény akkor szólok, hogy megérte-e.

-.-

A fejem zsongott a sok kavargó gondolat miatt, de mindegyik apró hang egybefojt. A testem lángolt, de nem a jó értelemeben. Mindegy volt, hogy a szemem nyitva, vagy csukva van, csak a vaksötétséget látom.  Tudom, hogy nem adhatom fel, élnem kell, de hogy miért? A nyomorúság, és a fájdalom az egyetlen amit érzek. Lelki szemeim előtt lebegő arcok homályosodnak, és már azt sem tudom kik ők. Eddig mindig talpra álltam, de most nem akarok. Túl sokszor rúgtak belém. A világ csak bánt, miért ne maradhatnék itt? Nem érzek semmit! Se örömöt, se nyomort. A mellkasomat gyötrő nyomás egyre csak erősödött, a torkom elszorult, és fuldokolni kezdtem. Végtagjaimról azért tudtam, hogy megvannak még, mert remegtek. 

Vége?

-.-

Midoriya kezét szorítottam, nem tudtam többet tenni, hiába akartam. Rajta múlik, hogy kikerül-e az életveszélyes zónából. Nagyon aggódok érte, számomra olyan, mintha  a testvérem lenne! Nekem kellene ott feküdnöm! Nem tudtam eléggé vigyázni rá! 

-Izuku, kérlek gyere vissza. Ígérem mindent megteszek annak érdekében, hogy a történelem legjobb hőse légy. Ne hagyj itt.-Kétségbeesetten szorítottam meg a karját. Ő az utolsó mentsváram, nélküle tényleg felfal a mocsok, talán, ha nem találkozunk olyan undorító gonosz lennék, mint Dabi. Az egyenletesen csipogó hang, mely nyugtatott, hogy a tanítványom küzd, egyszer csak őrült sípolásba kezdett. A cikcakkos minta, egyenes vonallá rajzolódott ki. Én csak rémülten figyeltem a monitort, minden más megszűnt számomra, az erőtlen kézbe kapaszkodtam, és reménykedtem abban, hogy magához ölel.
Minden olyan gyorsan történt, orvosok rohantak be, és kilöktek a teremből. Nem engedtek Izuku mellé a legfontosabb pillanatban. A szemeim ide-oda ugráltak a kórházi ajtóval szemezve. Idegesen csapkodhattam, kiabálhattam, nem engedtek be. 

És jelen pillanatban csak egy embert gyűlölők, Bakugo Katsukit!

//Visszaemlékezés//

Pánikolva kapkodtam a levegőt a tüdőmbe. Tanonckodásom ideje alatt egészen eddig egy igazi harcot akartam, most viszont belecsöppentem egybe és nem akarom! Ő jobban megsérült, mint én, mégis összeszedett szemléli a terepet. Tisztában van az erőkülönbségekkel, mégsem remeg, mint a kocsonya. Letépte a pólójának az alját, amit aztán rászorított a vérző sebemre. Teljesen figyelmen kívül hagyta a sajátját, amiből folyamatosan szivárgott a meleg vére.

-Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Veled vagyok kicsi hópelyhem.-A homlokomra lehet egy finom csókot.-Holnap felkelünk, és suli után elugrunk együtt sütizni, rendben?-Nem értem, hogy tud egy ilyen helyzetben is mosolyogni?! Magamat sem értem, a szívem dobbanásai visszatértek normális tempójukba, és a körülöttünk lévő mocskos kis utca megváltozott. Már nem a kuka mögött bujkáltunk egy gyilkos elől, hős ruháinkat nem szaggatták szét, és nem borított be minket vér. A kedvenc becenevemet hallva a kis törött szívem a magasba szállt.