BEFEJEZETLEN!
Azonban helyette tudok egy masik BakuDekubal szolgalni🤭
-.-
Deku elhagyja a U.A-t,azért,hogy jobban fejlődhessen és ő lehessen a legjobb...
Pár évvel később vissza kell térnie a ballagásra.Már akkor mindenki az első számú hősnek neve...
Kacchan teljesen Todoroki-kunra tapadt. Mindenkivel üvöltözött, hogy oltsák már el a tüzet és...és lényegében azt tette amit egész életében. Idegbetegeskedett.... A kezdők még nagyjából 15 percig szerencsétlenkedtek. A profik egy idő után megunták, és pár perc alatt eloltották. Karba tett kezekkel figyeltem amint mindenki fáradtan járkál a ház körül, a kamerások nemrég jelentek meg, szóval minél előbb mennem kell innen. Nem akarom, hogy megint elkapjanak és felesleges kérdésekkel fárasszanak. Sóhajtva fordítottam hátat a háznak és indultam meg az otthonom felé.
-Izukuuu!-Kiabált utánam egy igen ismerős hang. Érdeklődve fordultam hátra, ahol egy felém csápoló anyámmal találkoztam. Mellette Mitsuki-san is integetett nekem. Enyhe mosollyal az arcomon indultam meg feléjük, a felém tartott mikrofont nagy ívben kerültem el. Anyumat egy gyenge ölelésbe vontam. A másik nőnek meg csak bólintottam.
-Mitsuki-san, önök hol fognak most lakni?-A szőke nő anyumra pillantott, aztán szemeit az dühöngő fiára vezette.
-Mi anyudnál lennénk egy darabig...de Katsuki nem tudna oda jönni...-Érdeklődve hallgattam tovább. Remélem nem azt hozza ki az egészből végül amit én gondolok. Mitsuki sóhajtva fogott a vállamra, és a lehető legkedvesebb mosolyoát villantotta felém.- Megkérhetnélek arra, hogy befogadd a fiamat? Ha nem, akkor sem baj. Majd megy az utcára, az ő hibája, hogy nincs már saját otthona!
~Nem jöhet hozzám! Nem akarom tönkre tenni a kártyavár jellegű életemet! Ő oda jön és mindent romba dönt! Nem...nem!! Elég tágas neki a híd alatt én azt mondom!~
-Nyugodj meg Mitsuki. A fiamnál fog lakni, hiszen jó barátok! Ugye, Izuku?- Édesanyám csillogó zöld szeme, nem engedte, hogy nemet mondjak, de ennyire nem utálhatom magamat!
-Szerintem megkellene kérdezni Bakugot erről, lehet vannak jobb barátai, mint én...-A szőke nő csak bólintott és odasétált a fiához, akit úgy kellett elráncigálni a hősöktől, nehogy nekik essen.
-Ne légy a kelleténél is hülyébb! A ház leégett, lakhatatlan! Fogd fel!-Kezdetét vette egy Bakugo családi vita előttünk.
-Ne légy ilyen nyugodt banya! Hol fogunk most lakni!?
-Te kiálhatatlan fiú! Mi Inkonál, te meg Midoriyanál.
-Na nemmm! Biztos, hogy nem fogok ennél a semmirekellőnél éldegélni! Inkább rohadok meg az utcán, mint egy házban legyek vele! - Igazán kellemes volt hallgatni ahogy az állítólagos szerelmem a tudtomra adja, hogy undorodik tőlem. Mitsuki-san tarkón vágta az illetlen fiát, és sajnlákozó tekintettel nézett rám. ~Ohh.. Ha tudná hányszor alázott már meg a fia. Minden egyes mondatával egy kést állított a szívembe... De mára már lepereg rólam. ~
-Igazad van Bakugo. Te túl átlagos vagy ahhoz, hogy Izukuval lehess. A híd alatt tökéletes hely lesz neked, ebben egyetértünk.-Todoroki hangtalanul került mellém. A vállamat átkarolva húzott magához közelebb akárcsak egy bábut. Katsuki megszokásból vágott vissza valami csípős beszólással. A körülöttünk lévők megleppetten figyeltek minket. A jelen lévő kamerások felénk irányították figyelmüket a tanconcok helyett. Úgy érzem a holnapi újságban a címlapon fogok virítani...
-Gyere Inko. Menjünk haza. Hagyjuk kibontakoznina fiatalokat! Majd látjuk egymást! Katsuki, ne légy gyökér!-Anyum kirántotta a kezét a barátosnéjéből és gyorsan mellém rohant. Kaptam egy puszit és egy jó nagy ölelést, mint mindig.... Szerintem az ő szemében még mindig az a kis gyerek vagyok... Kacchan hiába üvöltözött az anyja után, hogy ő bizony nem fog nálam aludni, nem fordult vissza a nő.
Leráztam magamról a felemás kezét és otthagytam őket. Sajnos volt pár kitartó kamerás akik nem hagytak nyugton egészen az otthonomig követtek. Az ajtón beérve kulcsra zártam mindent és ruhástól estem rá a kanapéra. Kitty nyávogva ugrott fel mellém és dörgölőzött nekem.
-Szia kislány! Hiányoztál picim!
-_-
Idegesen néztem a távolodó zöldikét. Most komolyan itt hagyott?! Elindultam utána, de a felesleges felemás barom elkapta a karomat és vissza húzott.
-Mit akarsz?!
-Hagyd békén Midoriyát. A fiatalkorát tönkre vágtad, elégedj meg annyival! Mostantól kezdve vigyázok rá és mellette leszek. Számomra fontos. Érted? - Mi az, hogy számára fontos?! Nekem talán nem lehet az?! Ő az egyetlen aki elfogad engem! Nem.. Őt nem engedem el, főleg nem egy ilyennek!
-Mi van ha az egész életét megakarom keseríteni? Te nem tehetsz ellene semmit. Ki vagy te, hogy megmond mit csináljak?! Ha?!
-Én szeretem Midoriyát.-Határozottan nézett az én lángoló szemeimbe. ~Hol izgat engem az, hogy szereti?! De megható ez itt előttem a herceg, az meg hercegnő...én meg a sárkány.. Ugye?! Csak, hogy ebben a mesében a rohadt sárkány fog győzni!~
-Szeressed magadban! Ő az enyém. Az én játékszerem.-Egyszerűen neki mentem a vállammal és faképnél hagytam. Kifejezetten békésnek mondanám azokat amiket a fejehez vágtam.
-_-
Ijedten ugrottam fel a kanapéról ahogyan meghallottam az ajtóm felől érkező hangzavart. A cicám fújtatva nyomta a fejét az egyik díszpárnába.
-Nem tudom ki az aki ennyire bakar jutni ide, de az biztos, hogy nem fogom kedvesen fogadni. Milyen őrült ember ez?-Az ajtóban elfordítottam a kulcsot és idegesen tártam ki az idegen előtt.
