Number One...(BakuDeku)

8.fejezet

-Anya, Kiyoko menjünk.-A felnőttekhez érve megzavartam a beszélgetésüket, de nem érdekelt.

-Jaj Izuku. Még beszélgetünk.-Mondta anyukám mosolyogva.

-Majd máskor folytatjátok, most menjünk anya. Kiyokot be kell neked még mutatnom meg úgy is sok dolgunk van holnapig.-Halványan rá mosolyogtam a Bakugo családra és elkezdtem enyhén tolni anyukámat.

-Gyertek át este egy vacsorára! Szívesen látunk!-Kiáltott feléjük anyukám majd integetve távoztunk. Semmi kedvem nincsen ma este jó pofizni nekik....Elég lesz holnap egész nap! Remélem nem jönnek át. Mind a két nő csöndben ment mellettem. A zöld hajú érdeklődve vizslatta a magába zárkózott mesteremet.

-Midoriya Inko vagyok, örvendek!-Anyám nem bírta volna ki a házig az ismerkedést...

-Tanaka Kiyoko.-Morogta oda a fehérke. Én csak a fejemet csóváltam rajta. Legalább most mutatna egy kis modort.

-Hány éves Tanaka-san? - Anya próbálkozott még az illedelmes beszéddel, de amint ránéztem a lila szeműre azonnal tudtam, hogy ez nem fog sikerülni...

-Ilyet nem illik kérdezni egy nőtől, már elnézést... -Édesanyám megszeppenve folytatta mellettem az utat. Én jobbnak láttam,  ha nem zargatom Kiyokot, majd mesél ha akar. Lassan, de biztosan közeledtünk a régi otthonom felé. Az emlékek egyből elárasztották a fejemet, de sajnos nem a legjobbak....

~Ott vert meg Kacchan! Jé, ott meg belelökött a bokorba! Azon a helyen meg az arcomba robbantott....~ Még mai napig fáj, ha arra a gyenge fiúra gondolok aki voltam. Kihasználtak, mert azt hittem tényleg a barátaim, megaláztak, mert én hagytam.... De soha többet! Hősként megvédem a védteleneket, és nem fogom tűrni az ilyet! Senkinek nem szabad megtapasztalnia ezt az érzést! 

Megérkeztünk anya házához. A zöld hajú nő kinyitotta nekünk az ajtót. Bent minden olyan volt, mint ahogy emlékszek. A képek a falon, a szőnyeg, a függöny...minden. Mosolygásra késztetett ahogy anyukám belépett a házba és egyből megjött az életkedve. Ugyanez nem volt elmondható Kiyokoról...Nem értette miért kell ennyire kimutatni az érzelmeket, soha sem tudta kezelni őket. Levettük a cipőinket, aztán a nappaliba terelődtünk.

~Jöhet a nagy mesélés...~

-Nyugodtan kérdezzen arról ami érdekli.-Törte meg a kellemetlen csendet a mesterem éles hangja. Az évek alatt megtanultam, hogy az ilyen hang vétele után elrángat engem edzeni, ahol aztán nem kímél. Rám zúdítja az egész baját, nekem meg tűrnöm kell, és túlélnem. A legelső ilyen eset után félig már a sírban voltam.....

Anyám kicsit megszeppent Kiyokotól, de nem tartott sokáig.

-Ugye nem esett baja Izukunak soha? Evett rendesen? Sokat mosolygott? Boldog volt?-Kiyoko már a fejét fogta anyukám aggódásától. A zöld hajú nő közelebb csúszott hozzánk és mind akettőnket végig pásztázott a tekintetével a kérdései alatt. Nagyon boldog volt, hogy újra láthat engem épségben. Kiyokóval megbeszéltük, hogy nem mondjuk el neki az igazságot, rengeteget szépítünk rajta, hogy ne fájjon neki.

Remélem nem felejtette el, és nem jár el a szája...

-Elég! Képzelje, a fia szenvedett. Majdnem meghalt és alig mosolygott. Csak a cél lebegett a szeme előtt, de ahogy látja megérte az a sok balesete, mert most a maga fia első számú címet zsebeli be hamarosan. Akit én kaptam az egy gyenge brokkoli volt, mindenen sírt, túl naív volt. Én viszont felkészítettem az életre. Ennyi.- KIYOKO! Most nagyon mérges lettem a mesteremre, nem akartam, hogy anyukám bármit is megtudjon az igazságról. Ijedten néztem a legidősebbre. A zöld hajú nő a kezeit a szája elé tartotta és próbálta vissza tartani a feltörekvő könnyeit. Elképzelni sem tudtam mi játszódhat le a fejében.