Number One...(BakuDeku)

24.Fejezet

Egy hónapja, hogy épségben kiengedtek a kórházból, anyukám folyamatosan a gondunkat viselte Kiyokoval. Az ügynökségtől szabadságok kértünk, és hiába a beszédem, új gyakornokokat kéretett mellénk, de eddig senki sem felelt meg az elvárásoknak...

Shigarakiék egyszerűen nyomok nélkül felszívódtak, ötletünk sincs mi lehet a következő lépésük, így előttük kell cselekednünk! A percek csak telnek ezáltal ők is csak távolodnak tőlünk. Itthonról, és a város környékén kutatunk utánuk, de eddig semmi értelme.

Idegesen löktem hátrébb az üvegasztalomon a laptopomat. Az alján lévő gumik miatt megtapadt, így nem kellett azon aggódnom, hogy vehetek egy újat. Tehetetlenül vágtam magam hanyatt a kanapémon, egyenesen a párnák közé. Magamban szitkozódtam a kialakult helyzet miatt, én vagyok a hibás. Engedtem, hogy az érzelmeim irányítsanak megint! Mostanában egyre jobban megkérdőjelezem magam, hogy megérdemlem-e az első számú címet. Túlságosan puhány vagyok, mint az iskolás Deku, pedig annak halottnak kellene lennie! 
Oly sokszor megsebesült karom ökölbeszorult, újra éreztem azt a feszítő érzést, mely egyre gyakrabban akarja szétszakítani a karomat, akárcsak az élet engem a boldogságtól. Zöld szemeimet szorosan csuktam be, Szemöldökeim összeszaladtak, arcomon fájdalmas fintor díszelgett. Alsó ajkamba muszáj volt beleharapnom, túlságosan fájt, mintha ezer tűt szúrtak volna bele, közben az izmaimat kifeszítették amennyire csak lehet, és azt tovább húzzák. Forró vízzel borították volna le, aztán a tűzbe rakták, ezt éreztette velem a karom naponta legalább ötször. Az  állapotom egyre csak rosszabb. Sajnos  a kórházi bent fekvésem miatt a doktor értesítette Kiyokot a kezem állapota felől, és édesanyám is hallotta. Középiskolában kezdődött minden, akkor még csillapítani lehetett volna, de elhanyagoltam, és titkoltam. Mindenki, vagy éppen senki sem aggódott volna értem....

Kitty hangosan nyávogva ugrott fel a kanapémra, onnan meg a mellkasomra. Fájdalomtól eltorzult orcámat kezdte el nyalogatni érdes nyelvével, csak segíteni akart rajtam, de semmit sem tehetett, így maradt a nagy szeretetének kimutatása. A véresre harapott ajkaimra helyezte puha mancsát, ezzel megakadályozva a további gyötrését. Nem tudom mit ártott a világnak ez az ártatlan kölyök macska, vagy előző életében, hogy csak így kidobták az utcára. A fájdalom enyhülni látszott, és már megtudtam mozdítani, első dolgom volt megsimogatni a fehér bundás lánykát. Úgy bújt a kezembe, mintha ezen múlna az élete. Hangosan nyávogott, és a még forró, remegő karomat nyalogatta. Az ajkaim felfele görbültek és csak néztem ezt a kis angyalt.

-Nem tudom mit tettél előző életedben, de tudom, hogy nem ezt érdemled. Mindent megteszek azért, hogy csodás életed legyen mostantól!-Pici buksiját tenyereim közé fogtam, és engedtem, hogy megbabonázzanak csodaszép szürkés kékes szemei megint. Olyan gyermeki teremtény, kit nem becsül meg eléggé a világ.

-Kérlek Kittym, következő életedben legyél egy kisgyerek akit felnevelhetek!-Hangos nyávogással adta tudtomra, hogy ő is ezt szeretné. Nyakamhoz helyeztem a fejét, és így öleltem magamhoz, apró farkincája ide-oda járt örömében.

-.-

Munkahelyem ajtaját lendületesen csaptam ki magam előtt, kezemben a ma kapott levelet szorongattam.

-Magyarázatot kérek!-Nem érdekelt, hogy a recepciós lány semmiről sem tud ezzel kapcsolatban, de senkinek sem kegyelmezek most. Kezem csattant az üveg asztalon, a kontyoska meg attól félt, hogy megrepedt miattam. Az előtérben lévő összes személy tekintete rám repült. A gyakornokok jobban magukhoz fogták táskáikat, és megremegtek. Az idősebbek, esetleg befektetők felvont szemöldökkel szemléltek.

-S..Sajnálom Bakugo-san, én nem tudok semmit.-Összeszorította apró ujjait, és meghajolt előttem, mikor kiegyenesedett kerülte a szemkontaktust.

-Mond el nekem bazdmeg, hogy mikor mondtam, hogy csak tőled várok választ!-~Ennyire hülye nem lehet valaki!~Az így is gyűrött papírt, még jobban roncsoltam mérgemben, de az a szerencsétlen csak állt, és nézett rám.

-Hölgyem, esetleg értelmifogyatékos? Hívja fel a főnököt! Ott van az a kibaszott munkahelyi telefon maga mellett!-Az asztalon heverő fehér, kábeles telefon felé dobtam a fontos papírt.  nagy barna szemeivel az én vörös, összehúzott, dühtől tomboló szemembe nézett, és nem mert többet ellenkezni. Tette amit mondtam neki, így én megtámasztottam a pulton a fejemet. Homlokomat masszíroztam, mert hatalmas fejfájás kerített hatalmába meglepő módon. Szabad kezem az üvegen pihent, és az ujjaimat feszítve zártam ökölbe, majd engedtem ki, ezt ismételtem folyamatosan. A biztonságiőr most jött rá arra, hogy mi is a feladata, kezeit maga mellett tartva, mellkasát kihúzva lépdelt mellém. Úgy nézett ki, mint egy kakas, aminek éppen szarnia kell.

-Mi a gond fiatal ember? Figyeljen  oda magára!-Zsíros kezét végig csúsztatta az üvegen, így nyomot hagyott maga után. Az utolsó falatot most nyelte le csámcsogva.

-Maga meg a munkájára! Mit ne mondjak egészen időben érkezett ide. Mi lett volna, ha bűnöző vagyok? Már mindenki halott lenne itt!-A helyzethez képest, én azt mondom egészen nyugodtan beszéltem az öreg fószerhez, de ő ezt nem értékelte. Arca elvörösödött, dagadt hasát még jobban kinyomta, és csak makogni bírt, meg anyámat szidni. Ez aztán a szint!

-Most azonnal kussoljon el! Igazán tudhatná ki a franc vagyok! Ne zaklasson egy hőst, inkább menjen azt zabáljon tovább!-Tettem felé egy lépést, és a kezeimmel aprót robbantottam. Arcom eltorzult az üvöltés miatt, de még így is szebb látvány voltam nála.

-Elnézést B..Bakugo-san, a főnök várja önt az irodában.-Szólt közbe remegő hangján a lány, pont jókor, ugyanis a biztonságiőrnek nem nevezhető munkás, már a kamu pisztolyát tartotta felém. A recepciósról a férfire vezettem vörös szemeimet, arcomon győztes vigyor virított, ami lehet inkább gyilkosnak tűnt. Az őr mellett egy pillanatra megálltam és a fülébe suttogtam.  "Szánalmas nyomorék". Utána egyszerűen félrelöktem a vállát, és mentem a dolgomra. Egyedül szálltam be a liftbe, és megnyomtam a legfelső gombot. 
A kórházban jöttem rá minden érzelmemre igazán. Nélküle olyan vagyok mint, a limonádé cukor nélkül. Savanyú, amit senki sem iszik szívesen, viszont vele máris édesebb. Ő kell mellém, hogy ne taszítsak el mindenkit magamtól! 
Lift megállt, majd az ajtó kinyílt előttem, én a faltól löktem el magam. Kezeimet zsebembe csúsztattam, és tudtam mi a célom.

-Főnök, nem távozok addig, amíg vissza nem helyez Deku mellé! Nálam soha sem lehet megfelelőbb társa!

~Szükségem van rá!~

Hoiii! Sok szenvedés után sikerült megírnom, ugyanis mostanában az írói kedv messziről elkerült :'<
Nem lett annyira rossz, ugye?
((Számomra legfontosabb mondatokat mostantól így kifogom emelni a szövegben, egyszerűen muszájnak érzem...))
Hibákat igyekszem hamar javítani. 
<33