Praesidio (JK) ~ Befejezett

Prológus

Két karommal a fejemet védtem, ahogyan fölöttem ismét darabokra tört egy tárgy a falon, abban reménykedve, hogy minél kevesebb sérülést okoz majd. Félve pillantottam az előttem magasodó, majdnem 190 magas férjemre, aki dühös, szinte izzó tekintettel mért végig, miközben keze már ökölbe is szorult, valószínűleg, hogy ismét lecsapjon rám. Összeszorítottam szemeim, olyan gondolatokkal tömve elmém, hogy semmi baj nem lesz, nemsokára biztosan lenyugodik majd, talán megsajnál ebben a nyomorult pozíciómban, vagy ha csak szimplán ismét bocsánatért könyörgök neki, akkor talán békén hagy, ha csak kis időre is.

Testem remegett, nem mellesleg minden porcikám fájt, sebeim csíptek és nem tudtam, vajon mennyi van még nekem hátra. Ami pedig a legjobban fájt, hogy a belvárosban, egy földszinti lakásban, hogy nem hallatszik ki az utcára, mi folyik éppen? Hogy nem pillant be soha senki és veszi észre, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok, egy rossz ütésnek köszönhetően, vagy akár egy kezeletlen sebem miatt.

Féltem. Nagyon féltem, mert amikor azt mondták, a házasságnál nincs szebb a földön, rohadtul nem erre számítottam. Nagyon féltem, mert akárhányszor az az agresszív, felpumpált szteroidzsák belépett a lakásba, mintha csak a hivatása lett volna, azonnal rajtam töltötte ki minden dühét és haragját. Nagyon féltem, mert nem tudtam kimozdulni sem pedig elmenekülni a házból. Ajtók, ablakok zárva, minden alkalommal ha nem volt jelen, s mintha rab lennék egy fogdában, úgy éltem napjaim. Nagyon féltem, mert nem tudtam felhívni senkit, telefon híján, hogy mentsen meg. Sem egy rendőrt, mentőt nem tudtam hívni, nekem kellett mindenem ellátni, már ha maradt hozzá elég erőm, vagy volt hozzá megfelelő tudásom.

A szüleim három évvel ezelőtt, mielőtt ehhez a majomhoz hozzámentem volna, figyelmeztettek, hogy ne tegyem, mert nem bíznak benne s apróbb jelei korábban is voltak annak, hogy nem teljesen beszámítható jelöltem állapota, de szerelmes voltam, fiatal és bolond, és tiltásuk ellenére igent mondtam, mikor megkérte a kezem, összeházasodtunk, összeköltözünk, majd egy évvel később kijelölt engem házi bokszzsáknak és nyugtatónak, és két éve tűröm, hogy így viselkedjen velem. Mivel a családomat magamra haragítottam, s még az esküvőmön sem voltak ott, rájuk nem számíthattam, hiszen biztosan úgy voltak vele, egyem meg a szart, amit főztem.

Én pedig csak tűrtem, hogy érzelmileg, mentálisan és fizikailag folyamatosan bántalmazzon, üssön és vágjon míg kedve tartja, elhordjon mindenféle válogatott sértésekkel, amik éppen eszébe jutottak. Egyszer nem hagytam magam és lendítettem a kezem egy pofonra, egy napig nem tértem magamhoz attól, amit azért kaptam. Így még azt sem tudtam megkísérelni, hogy megöljem, mert esküszöm, még éjszaka is készenléti állapotban volt, neki teljesen mindegy volt mikor, csak csépelhessen.

És mindezt azért, mert nem volt közös gyermekünk. Mert szavaival élve, nem vagyok képes arra, hogy egy fiúval ajándékozzam meg. Mert szégyent hozok rá azzal, hogy nem tudok neki családot adni. Mert hazudtam neki és nem mondtam el, hogy nem lehet gyerekem. Mert nem vagyok nő a szemében. Nem vagyok anya, nem vagyok feleség. Mert nem lehet gyermekem.

Ajkam megremegett, ahogyan közel álltam a síráshoz, s bár minden erőmmel azon voltam, hogy ne mutassam előtte gyengeségemet és fájdalmamat, csak kigördült egy könnycsepp. Minden percben a halált kívántam, hogy végre megszabadulhassak tőle. Átkoztam magam, amiért nem hallgattam a családomra, átkoztam a helyet, ahol megismerkedtem vele, átkoztam a napot, mikor igent mondtam neki, átkoztam az órát, mikor betettem a lábamat ebbe a lakásba, vele az oldalamon. Gyűlöltem élni ezek után s azt kívántam, bár lenne csak egyetlen egy lehetőségem, hogy valahogy könnyebb legyen az életem.

Kérésem aznap éjszaka meghallgatásra talált.

-----------------

Nagyon köszönöm a legjobb barátnőmnek a segítséget a címet illetően! JASs_Bie  Love you bitch ♥️