Praesidio (JK) ~ Befejezett

4.

Jungkook arcánál minden érdekesebb volt. Tekintetem ide-oda cikázott a helységben, mindent jó alaposan megnézve, de tekintetem még véletlenül sem találkozott a férfiéval, aki csak nekidőlt az asztalának és tisztes távolságból méregetett engem. Nem mert közelebb jönni hozzám, minden egyes rezdülésére automatikusan húzódtam összébb, egyszerűen nem tudtam kontrollálni a félelmem a jelenlétében. Eddig semmi problémám nem volt vele, vígan hagytam, hogy az ölében cipeljen végig a viharban, szakadó esőben egy ismételten zárt helyre, ugyanis ránk zárta a rendelőt teljesen és kitette a táblát is, miszerint ma már nem dolgozik. Most mégis, miután tudatosult bennem, hogy konkrétan kettesben vagyok egy férfival, egyszerűen elmém teljesen kiürült, nem voltam képes tisztán gondolkodni, más sem lebegett szemeim előtt csak a félelem, fájdalom, erőszak.

Kezemben egy bögrével figyeltem, ahogyan a lámpa fénye csillog az asztalon. Nem akartam ránézni, hiszen azzal azt mondtam volna, hogy készen állok megválaszolni a kérdéseit, amiket biztos, hogy egy ideje már tartogatott magában. De már az a síri csend is kezdett zavarni, a légzésünkön kívül semmi nem hallatszott a szobában. Nagyot nyelve ittam bele a teába, mire végül megpróbáltam lenyugtatni magamat annyira, hogy rá tudjak nézni az előttem állóra.

-Én.. - kezdtem halkan, de ahogyan tekintetét a szememre vezette, hirtelen azonnal el kellett fordulnom, nem bírtam belenézni abba a szempárba. Az a szánalom, sajnálat ami belőle áradt szinte elviselhetetlen volt. Gondoltam, hogy nem lesz ínyére ami velem történt, s bár nem tudott sokat, biztosan leszűrte eddigi viselkedésemből, hogy komoly és súlyos dolog áll a háttérben, s mivel saját szemeivel is látta, milyen a férfi, akivel évek óta együtt élek...nem hiszem, hogy szüksége volt magyarázatra. - Szóval...én csak... - kerestem a szavakat halkan, de nem tudtam kinyögni, amit valójában akartam. Meg akartam köszönni, hogy megmentett, ugyanakkor bocsánatot akartam kérni, amiért belerángattam ebbe az egészbe.

Jungkook sóhajtott egyet, majd megfogott egy széket, amit nem vettem észre, hogy ott volt és elém húzta. Közelebb húztam magamhoz a lábaim, ahogyan próbáltam minél távolabb kerülni tőle. Látva félelmem, hátrébb tolta magát a székkel együtt, és egy kis távolsággal közöttünk nézett rám, térdein támaszkodva. Haja még mindig vizesen lógott a szemébe, mellkasán továbbra is ott feszült a nedves ing. Meleg volt a szobában, mégsem akartam, hogy miattam beteg legyen. Az én hátamra legalább terített egy plédet.

-Hogy hívnak? - kérdezte. Persze, én tudom, hogy Ő kicsoda, és talán látásból be tudott azonosítani, mert szemben laktunk vele három éve, de a nevemet nem tudhatta. Bár az előbb kimondta a férjem, ameddig engem keresett két üvöltés között, valószínűleg nem jegyezte meg, ki tudja hány nő nevét tudta már így is fejből. Vagy esetleg emlékezett rá, csak ezzel próbálta meg a feszült hangulatot kicsit könnyebbé tenni. 

-Hyorin - válaszoltam halkan, s nagyot nyelve pillantottam vissza rá. Szinte már fájt az a csalódott, megértő tekintet amivel végigmérte lényem.

-Nos, Hyorin- bólintott egy aprót magának. - Sajnálom, hogy az első találkozásunk ilyen rosszul sikeredett. Nem gondoltam volna, hogy valaha is megérek egy ilyen helyzetet, aggasztó amit láttam. Remélem tudod, hogy ezt nem szabad eltitkolni, nekem pedig majdnem hogy kötelességem ezt jelenteni. Ez családon belüli erőszaknak minősül, nagyon súlyos következményekkel jár a... a párodra nézve - magyarázta halkan, mégis lassan, mintha csak azt gondolná rólam, hogy nemcsak a testem, de az agyam is sérült és nem fogom fel a dolgokat. Pontosan tisztában voltam mindennel, amit elmondott. Ahogyan azzal is, hogy ha kiderülne minden, amit az évek alatt elszenvedtem, akkor vége lenne az egésznek, ismét teljes életet élhetnék napi szintű rettegés és fájdalom nélkül. Ugyanakkor azt is tudtam, ha bárkinek elmondom, akkor a férjem előbb vagy utóbb megtalál, ha mégis lecsuknák, rám küldene valakit, hogy ne felejtsem el soha, kihez is tartozom. Vagy a családom látná kárát. Már kezdtem azt is megbánni, hogy egyáltalán Jungkookhoz fordultam segítségért, gondolhattam volna, hogy orvos, főleg nőgyógyász létére nem fogja annyiban hagyni, amit látott. S nem kellett neki mondanom, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy tudja mit tettek velem. Nem csak látható helyen vannak rajtam sebek, olyan részeim is megsérültek, amiket takar a ruha, vagy a fehérneműm.

-Nem mondhatom el senkinek - ráztam meg a fejem. - Nem tudhatja meg senki. Én csak...nem szabad. Titokban kell tartanunk - magyaráztam zavarodottan, nem tudván hogyan is kellene megkérnem az előttem ülő férfit, hogy szépen szólva, tartsa a száját.

-És akkor mégis mit vársz Tőlem? - kérdezte, de továbbra sem tűnt mérgesnek, ingerültnek vagy idegesnek amiért velem kell szerencsétlenkednie. Sokkal inkább tanácstalan volt, s én megértettem miért. Nem hibáztattam, végül is mit tudna kezdeni nyomorult kis lényemmel, azon kívül, hogy sajnálja, ugyanakkor nem érti, miért nem akarok végre tenni valamit a szabadságom érdekében.

-Nem maradhatnék egy kicsit? - pillantottam rá félve. Nem tudtam másra gondolni, csakis arra, hogy vissza nem mehetek, mert akkor biztos, hogy meghalok. A családomhoz sem mehetek, mert észre fogják venni, hogy nem vagyok már önmagam, a testem és lelkem megtört, és ha Jungkook figyelembe veszi amit kérek és tényleg nem beszél senkinek, ugyanezt a szüleimről már nem mondhatnám el. Az egyetlen logikus megoldásnak az tűnt, ha ennél a férfinál megbújok, ameddig nem találok jobb megoldást. Jungkook gondterhelten nézett rám, miközben megdörzsölte fáradt arcát. Egy pár pillanatig kezei között támasztotta fejét, azon gondolkodva mit is kellene tennie. Tudtam, hatalmas kérés amit most mondtam neki, mégis élt bennem a remény, hogy meg tud szánni pár napig egy kis menedékkel. Csak ameddig össze nem szedem magam és egy kicsit kipihenem a sérüléseim egy részét. Bíztam benne, talán ő nem nyúl hozzám. 

-Rendben - válaszolta hirtelen. - Bár nem helyes, ezt minél hamarabb rendezni kellene, de nem erőltethetek rád semmit. Maradj nálam, ameddig ki nem találunk valamit. Mint férfi, forr a vérem a látványodtól, hitvány ember az olyan, aki így bánik a nála gyengébbel. Nem is értem, hogy nem nyírtad még ki álmában - magyarázta, majd kezét nyújtotta, hogy felhúzzon a székből. Bár vonakodva, de megfogtam kezét, ujjaim szinte remegtek tenyerében, mikor kivette a bögrét a kezemből s az asztalra tette. Finom volt és óvatos. Lehet, hogy egyébként is ilyen minden mozdulata. Nőkkel dolgozik, persze, hogy tud bánni velem is. 

Mocskosnak éreztem magamat. Nem bírtam elviselni, ahogyan rám nézett, ahogyan hozzám ért. Minden tettéből áradt a szánalom, az a jellegzetes aggodalom, amikor nem tudja, hogy és hol érhet hozzám. Nem tudtam, hogyan fogom az elkövetkezendő időt túlvészelni, vagy hogy mi vár rám. Csak reménykedtem benne, hogy talán Jungkook mellett kissé helyreállok annyira, hogy legalább a tükör elé állhassak, ha még az utcára ki sem megyek.