Praesidio (JK) ~ Befejezett

1.

Szomorúan néztem a becsukódó ajtóra, s amennyire elkeseredett, annyira megkönnyebbült is voltam, amiért ismét egyedül lehettem. Soha nem tudtam, vajon mennyi időre maradtam egyedül, gyakran csak másnap este jött vissza, előfordult, hogy pár óra és ismét kiélte rajtam minden haragját. És ez volt a legszörnyűbb az egészben. A tudatlanság, a folyamatos rettegés és várakozás, a rendszertelenség. Ha sikerült volna kiismernem a szokásait, ha lett volna biztos időpont, amikor számíthattam arra, hogy megjön, akkor könnyebb lett volna az egész. De így, folyamatosan levert a víz, remegett minden porcikám és mintha csak megőrültem volna, úgy kaptam a legkisebb neszre is fel a fejem, miközben már készen is álltam megvédeni magam egy esetleges támadásával szemben.

Tekintetem a szekrényre tévedt, ahol egy kisebb montázs volt az esküvőnkről egy keretbe pakolva. Nagyot nyeltem, ahogyan magamra néztem. Arcom boldog, kerek és egészséges volt, mintha csak a paradicsomba készülnék. Akkor pontosan úgy éreztem, egy olyan kaland előtt állok, ami rendesen elrepít engem a Földről valami messzi, csodálatos helyre és soha többet vissza sem térek a hétköznapokba. Tény, hogy rendesen elrepített, minden egyes pofonja a másvilágra kényszerített, puszta szerencse volt, hogy egyszer nem ragadtam ott, bár nem is bántam volna. Azóta nem lehetett rám ismerni, szerintem volt olyan sebem, ami már soha nem is fog meggyógyulni, nem csak lelkileg de testileg is tönkre lettem téve.

Kezem hasamra csúszott, általában az első ütés oda érkezett. A legnagyobb oka minden fájdalmamnak a képtelenség, hogy valaha idebent egy gyermek növekedhessen. Nem volt elég csalódás nekem megtudni az igazat, hogy soha nem is lehet gyerekem, a férjemtől, akinek szeretnie, óvnia kellene s mindent megtenni, hogy boldog legyek még meg kell taposnia amiatt, ami egyébként is darabjaimra szakít. Kegyetlen fájdalom önmagában a tudat, hogy belőlem nem lehet anya. Egy nő vagyok, aki soha nem lesz anya.

Lassan feltápászkodtam a földről, mikor elég erőt gyűjtöttem hozzá, s az ablakhoz sétáltam. Bár kinyitni nem tudtam, teljesen ráláttam az égre. Már sötét volt, de tiszta volt ettől függetlenül, s ajkam mosolyra húzódott, ahogyan elképzeltem mindenféle kis mintát a csillagokból. Akartlanul is két fejet láttam kirajzolódni, egy nő és egy baba arcát. Még az ég is rajtam szórakozik, most űzött gúnyt legnagyobb fájdalmamból. Számat összeszorítottam, ahogyan képzeletben letöröltem az égen megjelent formát s helyette valami mást képzeltem oda.

Fejem a karomra hajtottam, úgy néztem ki az utcára. Figyeltem az embereket, a fákat, ahogyan megmozgatja őket a szél, az állatokat, akik éppen elmentek előttem. Olyan érzés volt, mintha ott lettem volna, de ugyanakkor mégsem. Kívülállónak éreztem magam egy olyan helyen, aminek legalább annyira részese voltam, mint azok, akik szabadon mentek a járdán. Nem tudtam nem észrevenni a nőt, aki a gyerekével ment el az ablak előtt. Kezük szorosan összekulcsolva, úgy siettek valamerre, valószínűleg haza. A gyermek óvodás korú lehetett, ügyesen sétált a felnőtt mellett. Csillogó szemekkel nézett néha fel az anyjára, aki mosolyogva mondott neki valamit, amit én nem érthettem. Hirtelen elöntött a vágy, de igyekeztem hamar elnyomni, hiszen attól csak nekem lesz rosszabb. Őszintén megmondva, ezek után gyakran hálát adtam hibámért, hiszen nem is akartam egy ilyen férfival közös gyermeket nevelni, nem tartottam alkalmasnak arra, hogy megajándékozzam egy ilyen csodás élménnyel.

Hirtelen kinyílt a szemben lévő magánrendelő ajtaja, ahonnan egy nő lépett ki, mögötte pedig az orvos aki ott dolgozott. Jeon Jungkook már azelőtt is itt volt, mielőtt mi ideköltöztünk volna, nők százai jöttek hozzá vizsgálatra. Sármos, barátságos, szakmájában nagy tekintély, a férjek rémálma. Engem sem engedett drága uram hozzá vizsgálatra, az én nőgyógyászom a város túlsó végében praktizált. Vén öregember volt, aki talán szemüveggel sem látott tisztán, de ez a férjemnek tökéletesen elég és megfelelő volt, nekem már nem annyira, sokszor nem értette a problémám, durva volt, figyelmetlen és érzéketlen. Gyűlöltem hozzá járni, ha csak tehettem elkerültem. De nem vitázhattam.

Meglepődve pillantottam a fali órára, öt óra körül járhatott az idő. Emlékeim szerint ilyenkor már nem dolgozott. Nem sokat tudtam róla, amit tudtam, azt is csak sejtettem vagy a látottak alapján következettem le. A szemben lévő házban lakott, a rendelője az épület aljában helyezkedett el, ő maga a negyediken élt. Sosem láttam együtt nővel, aki nem a munkája lett volna, így azt gondoltam, szingli. Eleinte arra gondoltam, esetleg meleg, de mivel semmit nem tudtam róla biztosra, így nem akartam hamis és valótlan infókat állítani róla. Őszinte leszek, sokszor mozgatta meg fantáziám, úgy is, hogy férjnél voltam. A mi kapcsolatunk koránt sem nevezhető házasságnak. Már régen nem, csak nem tudtam szabadulni belőle.

Jungkook még egy ideig állt az ajtó előtt, amin meglepődtem, hiszen csak egy ing volt rajta, köpenye a hátánál lebegett az erős széltől. Érdekes volt, egyáltalán nem úgy látszott, mintha fázna. Egy mély levegőt vett, s ő is az égre pillantott, mikor nyakkendőjét váratlanul a szél az ablakom alatt lévő bokorra fújta. Mosolyogva indult meg felém, hogy visszaszerezze a drágának tűnő darabot, s fogalmam sincs, hogyan jutott eszembe, vagy egyáltalán mit gondoltam, de amint odaért hozzám és a bokor fölé hajolt, hogy lehalássza róla a nyakkendőt, erőteljesen kopogtatni kezdtem az ablakon.

Ijedten pillantott körbe, s hunyorogva bámult a házra, a hang forrását keresve. A lámpa gyenge fényénél megpillantotta kapkodó, integető lényem s döbbenten közeledett felém, szemei értetlenséget és rémületet sugalltak. Akinek oka volt rémült lenni, az én voltam, hiszen évek után először kíséreltem meg valakitől segítséget kérni, s bevallom, féltem. Nem tudom mitől, de féltem.

Sietve papír és filc után kutatva ráfirkantottam kérésem a papírra, majd nehezen az ablakra pakoltam leírt kiáltásomat.

"Segíts! Kérlek..." - állt a papíron, amit először hunyorogva bámult, majd amint megértette, mit akarok, bambán nézett vissza rám. Könnyes szemekkel néztem az ablak mögött álló férfira, miközben belül remegtem, nehogy férjem ezt az időpontot válassza a hazatérésre. Utolsó reményem ez a szemben praktizáló orvos volt, aki kimenekíthetne engem földi poklomból, bántalmazó uram birodalmából. Mikor észrevette az ablakon lévő rácsokat, döbbenten nézett rám, mikor pedig felismerte végre a helyzet súlyosságát, arrébb állt, hogy bejöhessen a házba.