Praesidio (JK) ~ Befejezett

5.

Olyan halkan lépkedtünk felfelé Jungkook lakásához, amennyire csak lehetséges volt. Így sem voltam biztos benne, hogy nem látott meg valaki. Az egyetlen reményem abban volt, hogy nem ismernek fel és nem tudják kihez tartozom, így nem feltűnő annyira a jelenlétem a házban. Két kézzel kapaszkodtam a rajtam lévő plédbe, vacogtam a hűvös lépcsőházban, még nem voltam elég száraz ahhoz, hogy kellemes legyen a hőmérséklet. Jungkook sietve haladt, hogy minél hamarabb felérjünk hozzá, azonban nekem nem ment annyira könnyen a mozgás. Bár ha magamtól mentem, nem volt annyira fájdalmas mintha Ő próbált volna segíteni nekem, mert hiába nem akart bántani, nem tudott úgy hozzám érni hogy ne találja telibe valamelyik sebemet. 

-Menj be - engedett előre, mikor végre megérkeztünk s mielőtt bezárta volna az ajtót, fülelt egy kicsit, hogy tényleg senki nem vette észre, hogy felhozott magához. Mivel mindenhol csend honolt, úgy gondoltuk ezt most megúsztuk, Ő pedig jól bezárta az ajtót, ha jól láttam három zár is volt az ajtón. - Azonnal bekapcsolom a fűtést és adok neked egy melegebb takarót. Hamarosan felmelegszel - mosolygott rám és sietve magamra hagyott.

-Nem szükséges - mentegetőztem, teljesen elszégyellve magamat, amiért bajt okoztam egy idegennek. Hiszen az volt számomra, egy idegen. Azért, mert én tudtam hogy Ő kicsoda, ő még nem ismert engem, nem voltunk még köszönőviszonyban sem. Talán egyszer tudta, hogy valahol erre lakom, aztán ahogyan a fogságom haladt az idővel, úgy ő is lassan elfelejtkezett rólam, ahogyan mindenki más. A szomszédok nem tudtak rólam semmit, s nem is nagyon mertek kérdezni, ha valaki mégis megtette, durva választ kapott. Így a létezésem elhalványult az elmékből, magamra lettem hagyva. Talán hiba volt belevonni ezt az ártatlan orvost a nyomorúságos helyzetembe. 

-Éhes vagy? - jelent meg a feje az egyik ajtóból, ami ezek alapján a konyha lehetett. Csak némán megráztam a fejemet, még szorosabbra húzva magam körül a plédet, mintha ezentúl megvédene bármitől, bárkitől. Nagyokat pislogtam körbe a csendes, nyugodt, tiszta lakásban, s mire észbe kaptam volna, máris a sajátomhoz hasonlítottam. Kicsi volt, mégis szabadnak éreztem magamat, mintha legalább egy tágas helységben lettem volna, a korábbi börtönömhöz képest minden jobbnak tűnt. Lassan, óvatosan az ablakhoz lépkedtem, s anélkül hogy megmozdítottam volna a függönyt, kilestem fél szemmel az egyik kis résen. Pontosan ráláttam a szemben lévő házra, amelyben eddig laktam és lenéztem a rácsos ablakra, ahol két évig voltam elzárva mindenki elől. Gyomrom görcsbe rándult, ahogyan felfigyeltem az ablakból kiszűrődő fényre. Otthon volt. Minden olyan volt mint eddig, de ugyanakkor mégsem. Ugyanis én már nem voltam abban a lakásban. 

Hirtelen motoszkálást hallottam a hátam mögül, mire megpördültem a tengelyem körül. Jungkook a korábbi ingét lecserélte egy kapucnis pulóverre, elegáns nadrágja helyett pedig egy melegítő volt rajta. Csendben, hogy engem ne zavarjon letett egy poharat az asztalra, de akarata ellenére is sikerült a lelket is kiijesztenie belőlem. Zavartan pislogott rám, kezét elkapva és kínosan megvakargatta a tarkóját. 

-Ne haragudj, megijesztettelek - kért bocsánatot valamiért, amiért nem kellett volna. Normál esetben, egy teljesen normális ember nem kap insant szívrohamot attól, hogy valaki letesz mellette egy poharat. Nem csapta oda, nem dobta el. Szimplán letette. Számomra az az apró, halk koppanás mégis potenciális veszélyt jelentett, lehetett volna bármilyen eszköz ami kárt tesz bennem. Nem voltam normális, ez nem volt egy normális helyzet. Jungkook aggódva pillantott rám, végignézve teljesen vizes ruhámon, aminek egy részét takarta a pléd, amit úgy szorítottam magamhoz, ujjaim görcsösen kapaszkodtak a vastag anyagba. - Át kellene öltöznöd - állapította meg. 

-Nem, köszönöm - ráztam meg a fejemet azonnal. Kizárt, hogy levetkőzzek előtte vagy bármit csináljak, amivel még nagyobb adósa lennék. Már meg is bántam, amiért segítséget kértem tőle, hiba volt. Nemcsak attól féltem a férjem velem mit tesz, ha megtalál, az ő életét is féltettem. Nem akartam, hogy ennek az ártatlan, végtelenül segítőkész és áldott embernek bármi baja essen miattam és nyomorom miatt. 

-Vizes vagy - mondta halkan. Érzékelte, ha megemeli a hangját, attól én rettegek. - Hiába fűtöttem be, meg fogsz fázni. Legalább addig vegyél át valamit, amíg a saját ruhád megszárad. 

-Nem akarok neked bajt okozni - suttogtam. - Már így is rengeteget tettél értem. Többet, mint eddig bárki - ismertem be, mert ez volt az igazság. Mivel a családom nem beszélt velem, barátaim száma pedig az elmúlt években a nullára csappant, nem volt senki aki segíthetett volna. Jungkook volt az első és egyetlen, akinek feltűnt segélykérésem, aki kockáztatott és elhozott engem földi poklomból. 

-Ha bajt okoztál volna, akkor otthagytalak volna a lakásban - beszélt tovább, de a hangja még mindig halk, nyugodt volt. Nem tudott semmit, mégis tudott mindent. Hamar felismerte, mennyire nem tanácsos hirtelen mozdulnia, hangosan beszélnie vagy bármi olyat csinálnia, ami belőlem félelmet vált ki. Okos volt, talán nem is én vagyok az első eset amivel találkozik. Végül is, nőgyógyász. Biztos találkozott már erőszakos tettek eredményével. Talán ekkora brutalitást még ő sem látott. Ki tudja, mindenesetre minden tette, pillantása arról árulkodott, rengeteg kérdése van, de nem meri őket feltenni. - Keresek valamit neked - hagyott ott, meg sem várva, hogy ismét tiltakozhassak. Nagyot sóhajtva néztem körbe a kis nappaliban, de nem volt benne túl sok látnivaló. Egyszerű kis lakás volt, letisztult és elegáns, mintha alig lett volna használva. És nagyon úgy tűnt, egyedül lakik. Rend és tisztaság uralta, kevés holmi volt benne. Pont ilyennek képzeltem el, ha a férfira gondoltam. Ő maga is egyszerű volt. Egy egyszerű kis magánorvos, a belváros közepén. 

Pár perc múlva meg is jelent a nappaliban, kezében egy pulcsival és egy vékony nadrággal.

-Ezekben edzeni járok - osztotta meg velem ruhái történetét. - Ez a nadrág testre simuló, azért gondoltam talán jó lenne. Ennél már csak nagyobb ruháim vannak - húzta el a száját, és letette a kanapéra őket. - Ott lesz a fürdőszoba - mutatott egy fehér ajtóra, majd eltűnt egy másik helységben. Óvatosan lehámoztam magamról a kapott plédet, s a kezembe vettem a nekem itthagyott ruhákat. Hátrapillantottam a vállam mögött, s mikor láttam, hogy egyedül vagyok, lehunyt szemekkel magamhoz öleltem a ruhákat. A belőlük áradó illat kellemesen járta át orromat, parfüm keveréke egy jellegzetes illatal, ami valószínűleg Jungkook saját illata lehet. Még az illata is kifinomult. Lassan, óvatosan a fürdőszoba felé siettem, de útközben belestem a konyhába, ahol megpillantottam őt, nekem háttal állva, vagyis derékig behajolva a hűtőbe. Mély levegőt vettem, s mielőtt még megzavartam volna, sietve beléptem a kis helységbe. Egy pillanatra megakadt tekintetem a záron, ami a kilincs alá volt szerelve. Be akartam zárni, csukni magam a férfi elől. Ugyanakkor valahol a lelkem mélyén sejtettem, nem fog rám nyitni, nem fog bejönni. Viszont a zár és bezártság gondolata félelemmel töltött el, így inkább sietve magamra aggattam a meleg ruhákat és felsóhajtottam, amint azonnal megéreztem a meleget, ahogy kezd emelkedni a hőmérsékletem. Tudtam, hogy van bent egy tükör, mégsem akartam belenézni, hiszen már az emlékezetembe vésődött a kinézetem. Néha azon gondolkodtam, talán már sosem leszek olyan szép, mint mielőtt férjhez mentem. Talán ha meg is menekülök, soha többé nem fog egy ilyen megnyomorított, elhasznált nő kelleni senkinek. Talán jobb is így.