Praesidio (JK) ~ Befejezett

44.

Gyönyörű kisfiú volt. A leggyönyörűbb baba, akit valaha láttam. Még a 3D-s ultrahang kép sem tudott felkészíteni engem erre a látványra, csak bámultam azt a csodás kis arcát, ami kilátszott a plédből, amibe csomagolva volt. Nagyon szerettem volna megsimítani, de apró kis kezével görcsösen kapaszkodott ujjamba, másik karommal pedig fogtam, így nem maradt más, csak nézni tudtam, s bár úgy éreztem el tudnék ájulni a kimerültségtől, a francért sem tettem volna le. Könnyeim elapadhatatlanul folytak, már én magam sem tudtam, honnan van ennyi, nem tudtam megállítani magam, az érzelmeim teljes mértékben úrrá lettek rajtam. 

Éveket vártam erre a pillanatra, s sokáig abban a tudatban, hogy talán soha nem is jön el. Most mégis itt volt, egy kisfiú. A karjaimban. Ami pedig a legtöbbet jelentette nekem, hogy az enyém volt. Az én babám, az én testemből, teljes mértékben az enyém. A saját gyermekem. 

-Annyira szeretem, pedig még csak pár órája ismerem - hunytam le a szemeim, s óvatosan feljebb emeltem, hogy egy puszit adhassak pici fejére. - Annyi szeretet van bennem most, nem is gondoltam volna, hogy ennyire lehet szeretni valakit. 

-Auch - nevetett fel mellettem Jungkook, aki mellettem ült az ágyon, s míg fél karjával engem ölelt magához, másik kezével a gyermek fejét simogatta, annyira lágyan és gyengéden, hogy szinte hozzá sem ért. 

Fáradtan, de mégis mosolyogva néztem fel rá, ő pedig büszkén hajolt oda hozzám, s csókolt meg óvatosan.

-Nem úgy értettem - suttogtam és a derekának dőltem, ami pont útba esett nekem. - Téged is szeretlek nagyon, és annyira sajnálom, ahogy beszéltem veled. Nem érdemelted meg. Nem utállak és...

-Én az autóban kiabáltam veled, az sem volt jogos. Egálban vagyunk - pillantott rám szégyenkezve. - Nem akartam, csak annyira féltem, nem számítottam rá, hogy korábban jön, nem tudtam mitől indult be, nem tudtam hirtelen mit kellene tennem, és látni, hogy fájdalmaid vannak...én csak nem voltam felkészülve, úgy éreztem évek munkája és tudása szinte köddé foszlott...Hyorin én nem orvos voltam abban a pillanatban, hanem egy apa és...én csak...aggódtam nagyon miattatok, de főleg miattad...sok érzelem egy nap alatt, de legalább neked van rá okod - csóválta meg a fejét. 

-Shh! - ráztam meg a fejemet. Nem tudtam hozzányúlni, mert mindkét kezemmel a fiam fogtam, de sikerült magamra vonnom figyelmét. - Senki nem hibáztat és senki nem haragszik. Csodás újdonsült szülők vagyunk mindketten - nevettem fel halkan. - Nézd! Nézd, kinyitotta a szemeit! - meredtem a fiam arcára, aki sűrűn pislogva nézett körbe, egy ideig elidőzve arcomon. - Szia! - suttogtam, hangom ismét megremegett. - Szia - húztam ki ujjam szorításából, hogy végre hozzáérhessek. Tekintete Jungkookra tévedt, hatalmas szemeivel csak nézett apjára, mikor szája egy apró mosolyra húzódott. - Tetszel neki! - mosolyogtam.

-Kinek nem? - röhögött és ujjával a fejére simított. - Nagyon sok újszülöttet láttam már, de ő...ő a mi kis csodánk. Gondolkodtál mi legyen a neve? 

-Hyunwoo - vágtam rá azonnal, ez volt az első név, ami eszembe jutott, mikor az orvos közölte velem a szülés után, hogy kisfiú. 

-Méltó, értékes, kiváló - értette meg Jungkook a választásom okát. - Tetszik. 

-Igen? - néztem fel rá. - Jó lesz? Mert ha neked is van ötleted, akkor...

-Nem, tetszik nagyon - mosolygott. - Hyunwoo. Szép. 

-Pont mint ő - bólintottam, mire rám nézett.

-Nagyon büszke vagyok Rád, nagyon ügyes és erős voltál. 

Hyunwoo három héttel a várt időpontnál korábban érkezett, viszont nem számított veszélyeztetettnek, teljesen egészséges baba volt, s bár méretre picike, nem jelentett ez semmit. Teljesen feleslegesen pánikoltunk mind a ketten, bár az orvos megértő volt, aki tisztában volt a helyzetemmel és nem ítélt el amiatt, hogy az első gyerekem miatt ekkora hisztit csaptam. Minden porcikája tökéletes volt, s gyorsabban meg is született, mint amire felkészítettem magamat. Jungkook egy pillanatra sem mozdult el mellőlem, akármit vágtam a fejéhez, akárhogyan löktem el magamtól, vagy a kezemet fogta, amit már pirosra szorítottam, vagy a fejemet simogatta. Egyszer ment el mellőlem, akkor is én parancsoltam rá, mikor a babámat lemosni vitték, addig pedig engem láttak el, s mire velem végeztek, s sikerült egy rövidke ideig kipihennem minden fájdalmam és kínomat, vissza is hozta, úgy tartva karjai között, mint egy kincset. Az volt ő, az én kincsem. 

-Nem vagy fáradt? Nem szeretnél pihenni? 

-Még egy kicsit - suttogtam, mikor Hyunwoo lehunyta picike szemeit. - Még egy kicsit hadd fogjam, nemsokára úgyis elviszik. 

-Oké - simított a fejemre és tovább üldögélt mellettem. - Tudod...örülök, hogy fiú - mondta. 

-Tudom, tudom - bólogattam, de Jungkook megrázta a fejét. 

-Nem, most nem önző érdekek vezérelnek - nevette el magát. Érdeklődve figyeltem arcát, ő pedig hajam piszkálva nézett le rám. - Tudod, van egy fegyverem. Miattad már használtam majdnem, nem állok készen még egy nőt védelmezni, elég egyszerre ennyi izgalom - magyarázta. 

-Dilis vagy - ráztam meg a fejem szórakozottan. - El sem hiszem, hogy ő az enyém. El sem hiszem, hogy van egy kisfiam. 

-Tudom - mondta. - Lehet még fura lesz egy darabig, de most már anya vagy, és tudom mennyire szerettél volna az lenni. Ő a te kisfiad, senki nem veheti el tőled. 

-Ne becsüld alá magadat, legalább annyira a tiéd, mint az enyém. Felajánlanám, hogy megfoghatod, de még mindig fogdosni akarom - húztam el a számat. Önzőnek éreztem magamat, de egyszerűen akkora boldogságot adott a karjaimban tartott babám, aki hatalmas szemeivel ismét engem fürkészett, hogy nem akartam még elengedni őt egy pillanatra sem. - Nézd, milyen gyönyörű. És engem néz. Szia drágám - simítottam arcára finoman. - Annyira szeretlek - pusziltam meg a homlokát. 

Jungkook nem mondott semmit, csak csendben bámult ránk, vegyes érzelmekkel az arcán. Büszkeség keveredett meghatottsággal, egy csepp szerelemmel meghintve, s bennem is hasonló érzelmek tomboltak. Szülők lettünk, mire észbe kaptunk, a kisfiunk már itt is volt közöttünk. 

-Megjöttek anyuék - fogta kezében a telefonját, s sóhajtva nézett rám. - Élvezd ki a csendet és nyugalmat, engem már az üzenete lefárasztott. 

-És...az enyéim? - néztem fel rá kérdőn, kissé félve. 

-Megrohamozták az épületet - mosolyodott el, nekem pedig hevesebben kezdett dobogni a szívem. Csak eljött mindenki, aki egy kicsit is számított. 

-Kérsz valamit? - hajolt oda hozzám, s mosolyogva nyomta ajkait az enyéimnek, mielőtt még válaszolhattam volna. 

-Tudod - váltam el tőle, s csak néztem szemeibe, amik hasonlóan az enyémekhez, fáradtan csillogtak, de tartotta magát hősiesen. - Lenne itt valami. 

-Mit szeretnél? - simított arcomra, válaszomra azonban nem számított.

-Egy kislányt - suttogtam.

Jungkook rezzenéstelen arccal nézett rám, de szája sarka felfelé ívelt, ahogy nem bírta magába fojtani mosolyát. 

-Egy lányt, mi? - vonta fel a szemöldökét. 

-Mhm - bólintottam, fejem pedig visszaejtettem a párnára. 

-Várjunk egy kicsit, míg ezen túltesszük magunkat és visszatérünk rá - nevetett fel halkan. 

Megmagyarázhatatlan boldogsággal néztem fel rá, s amíg ő kissé megigazította rajtam a takarót, kisfiam arcára néztem, aki megunta a képemet és inkább elaludt. Apró szája mozgott álmában, orra kissé ráncos volt ahogyan felhúzta, s bár kissé gyűrött, megviselt volt az utazástól, ami hozzánk hozta, mégis gyönyörű volt az én szemeimben. Az én kisfiam.  

-----------------------

Direkt a mai napra időzítettem a részt, amit annyian vártatok, amikor végre megérkezik a baba, hiszen ma lettem 24 és szerintem kurva jól jött ki, hogy így tudtam írni a sztorit XD