Praesidio (JK) ~ Befejezett

16.

-Lám, lám - ciccegett a férfi, szorítása erősödött a karomon. - De felbátorodtál az elmúlt napokban, ezelőtt csak sírni tudtál és jajgatni, másra nem nyitottad ki a szád - jegyezte meg gúnyosan, mennyire nem mertem ellenszegülni neki az elmúlt két évben. Eleinte még próbáltam könyörögni, később már csak némán tűrtem minden egyes cselekedetét, abban reménykedve hátha meghalok. Most azonban nemcsak rászóltam, hogy hagyja abba, de megvédtem valakit vele szemben. Nem mellesleg egy idegen férfit. Tekintetem Jungkookra vezettem, aki száját törölgetve nézett felváltva ránk, ujjait vörösre színezte a szájából kiserkenő vér. Könnyeim visszanyelve próbáltam kiszabadulni a fogságból, rángatva a karom, hirtelen nem akartam vele menni. Itt akartam maradni, biztonságban, védelemben és szeretetben, ezzel az orvossal, aki nem tűnt meglepettnek, sokkal inkább úgy nézett ki, mint akinek terve van, csak nem tudtam pontosan mi. - Na jó, elég legyen, velem jössz - rántott magával a férjem, s megremegtem érintése alatt, egyszerre a lendülettől amivel meghúzott. Elveszítettem egyensúlyom és elestem, miközben ő továbbra is tartott a karomnál fogva és húzni kezdett. 

-Nem! - sikítottam felbátorodva. Talán mert tudtam ez alkalommal nem vagyok egyedül, s Jungkook is itt van mellettem. Talán mert tudtam, végig kell vinnie egy egész lépcsőházon, ami a negyedikről lefelé rengeteg szomszédot jelent, s biztos vagyok benne valaki ki fog jönni, ha elég hangos vagyok. Talán mert az élni akarás erősebb volt, ismét láttam a célokat és az élet értelmét. - Nem! Engedj el! - erőszakoskodtam, és minden bennem maradt fizikai erőmet kifejtettem a magas férfi ellen, aki egy pillanatra megdöbbent, végül olyan pofont adott, hogy az energiaszintem azonnal le is csökkent tőle.

-Fogd be a szád! - üvöltött rám, és ismét húzni kezdett. - Velem jössz, és örülj ha nem öllek meg most azonnal. Nem elég, hogy elszöksz és házas nőként egy idegen férfi karjaiban ömlengsz, még van pofátok hazudni nekem? - kiabált, ez alkalommal hajamba markolva, és és erősen meghúzta tincseim. Felsírtam az intenzív fájdalomra, ami a fejem tetejét érte, s bármennyire is küzdöttem, úgy éreztem kezdek fáradni. Talán öt napja ha elszöktem tőle, frissek voltak a sebeim, a sérüléseim, s bár javultak, testem továbbra sem volt az igazi. 

Rettegtem. Iszonyatosan féltem, mert olyan érzés volt, mintha közeledtem volna a halálhoz. Féltem, mert nem tudtam ez alkalommal mi vár rám, mit fogok csinálni. Egyszer próbáltam ellenszegülni neki korábban és nem jártam jól vele, ki tudja mit kapok amiért ezt megléptem, és elszöktem előle. 

-Jungkook! - visítottam minden erőm és hangom összeszedve. - Jungkook, kérlek! Ne hagyd, hogy elvigyen! Ments meg - zokogtam, ismét az orvos segítségére várva, s tekintetemmel őt kerestem, azonban nem volt sehol. A szoba üres volt, engem pedig már majdnem áthúztak az ajtón, mikor egy igencsak felismerhető, kissé hangos kattanás szelte át a levegőt, az engem cibáló férfi pedig megtorpant. 

-Megállsz - hangzott fel Jungkook hangja a hátunk mögül. A férfi megfordult, én pedig könnyes szemekkel erőltettem fejem olyan pozícióba, hogy lássam mi történik. Jungkook egy fegyverrel a kezében állt, szikla szilárdan tartotta a pisztolyt, egyenesen a férjem felé, aki elnevette magát a látottakra. 

-Na de doki - csóválta meg a fejét, azonban megmozdulni már nem mert. - Ha kedves az élete, nem fenyeget engem egy olcsó kis vacakkal. 

-Ha kedves az életed, leülsz és elengeded a lányt - közölte semleges hangnemben, azonban tekintete vészjóslóan csillogott, láttam rajta bizony nem szórakozik, és a fegyver valószínűleg nem műanyagból van. - Hyorin- nézett rám, tekintete meglágyult és kedvesen, egy halvány mosollyal az arcán nyújtotta ki a karját felém. - Gyere ide - hívogatott. Nagyot nyelve szorítottam össze a szemeim, férjem ujjai továbbra is tincseim szorították, azonban talán a rá fogott fegyver miatt, talán mert tényleg nem tudott mit kezdeni a helyzettel, lassan de elengedte a hajamat. Mivel erőm nem volt felállni, csak négykézláb kúsztam oda Jungkook lábaihoz, aki a fegyvert továbbra is maga előtt, feszesen tartotta, de leguggolt hozzám és fél karjával magához ölelt. 

-Ne hagyd, hogy elvigyen - zokogtam a nyakába, mikor már nem tudtam a sírást jobban magamban tartani. - Ne hagyj itt vele.

-Shh - szorított magához, majd felállt és engem is felsegítve magához ölelt, immáron mellettem állva. - Mondtam, hogy ülj le és várd meg szépen, amíg a rendőrök elvisznek, mert ha nem, lyukasra lövöm a fejed, megértetted? - emelte meg a hangját, a fegyver végével a másik férfira célozva. 

-Nem kockáztatnád az engedélyed - húzódott mosolyra annak a szemétnek a szája. - Mégis hogyan venné ki magát, ha kiderülne, hogy meglőttél egy civilt? Orvos létedre? 

-Nem mintha magyarázkodnom kellene, de nemcsak engedélyem van a fegyvertartáshoz, hanem gyakorlatom is van benne. Főleg ha önvédelemről van szó. Én a helyedben nem okoskodnék vagy fölényeskednék, hanem csendben meghúznám magamat. Jobban járnál, ha én lőnélek le, mert az semmiség lenne ahhoz képest ami a dutyiban vár rád. Legszívesebben úgy lőnélek le, hogy megéld a poklot, a kínok kínját és a halált kívánd mindenért, amit csak tettél  - sziszegte, olyan gyűlölettel az arcán, hogy ha nem tudnám milyen ember valójában, rendesen félnék tőle. - Jól vagy? - pillantott végül rám, tenyerével kisöpörve hajamat az arcomból. Könnyes szemekkel bólintottam, arcomat a nyakába fúrva, s bármennyire próbáltam lenyugtatni magamat, valamiért éreztem, hogy úrrá lesz rajtam a pánik. - Nemsokára vége lesz, ígérem - nyugtatott. 

Két percen belül szapora lábdobogás szelte át a lépcsőház csendjét, s mire észbe kaptam, addigra három rendőr rontott be a nyitott ajtón. Mindegyik intett Jungkooknak, aki leengedte karját a fegyverrel együtt, s miután bebiztosította azt, letette maga mellé, végül teljes figyelmét nekem szentelte. Kapkodva mérte fel a lényem, arcom és porcikám minden szegletét próbálta megnézni, megállapítani mennyire sérültem meg ez alkalommal, én pedig bágyadtan néztem rá, hagyva, hogy tapogasson. 

-Hyorin- rázott meg finoman, én azonban nem hallottam mit mondott, csak kábán bámultam arcára, ami aggódóba csapott át pillanatok alatt. - Hyorin! - szólított meg hangosan, de nekem az is csak vékonyka, távoli hangnak tűnt, miközben egész testem rázkódni kezdett. Ugyanaz a rettegés, félelem járta át minden sejtem, ugyanaz az ismerős, mély fájdalom amit nap mint nap tapasztaltam, ami elgyengített és elrepített engem, egy üres és nyugodt világba. Pilláim le-le csukódtak, s elveszítettem testem fölött az irányítást. Ájultan estem Jungkook védelmező és biztonságos karjai közé, míg engem elnyelt a teljes sötétség.