Praesidio (JK) ~ Befejezett

20.

Szavakba foglalni sem lehet milyen érzés volt egyedül lennem a üres, kórház szagú, csendes és magányos szobában. Fejem tele volt gondolatokkal, össze-vissza kavarogtak, fel sem fogtam néha mire gondolok, elmémben száguldoztak az emlékképek, az elmúlt időszak eseményei. A saját létezésem zavart, csak egy perc csendet szerettem volna a saját fejemben. Nem tudtam megbeszélni senkivel, nem tudtam megosztani bánatom senkivel és ha akartam volna se tudtam volna elmondani mégis mi a problémám. Én magam sem tudtam, hogy a sok baj közül ami jelenleg az életem része volt, melyik zavar jobban. Aggódtam, féltem, fáradt voltam és kimerült, ami pedig mindenkit aggasztott rajtam kívül, az az étvágytalanság volt. Mivel gyógyszereket kaptam, mindenféle fájdalomcsillapítót így ennem kellett volna, azonban egy falatot sem bírtam leerőltetni a torkomon. Vegyes érzelmekkel bámultam a karomba szúrt és erősített tűt, amire infúzió volt kötve, ezzel próbálták meg kompenzálni a táplálékbevitelem. Azonban ezt sem értékeltem, Jungkook szavai semmit nem hatottak rám, csalódott voltam és úgy éreztem felesleges. Egyetlen egy dolgot szerettem volna mindennél jobban az életemben, ami más nőnek természetes lenne, ami az egyik legcsodásabb dolog, amit egy ember kaphat és még csak meg sem próbálhatom. Még csak ki sem próbálhatom, milyen érzés. 

Sokszor eszembe jutott, hogy ha más nem, akkor örökbe fogadok mert rengeteg gyermek szeretne szerető családba kerülni, ki tudja hánynak tudnék meleg otthont és boldogságot biztosítani. De most ez a terv sem működik, hiszen se férjem, se saját otthonom nincs jelenleg. Óvatosan kézbe vettem a telefonomat, s próbálva minél kevesebbet mozogni elhelyezkedtem, majd egy üzenetet írtam Jungkooknak.

"Merre vagy?" 

Lehunytam a szemem, ahogy a válaszára vártam. Bár korábban mindenkit - beleértve a szüleimet is - elküldtem és megkértem őket, hogy hagyjanak magamra, most nagyon szerettem volna, hogy itt legyen velem. Megnyugtatott a jelenléte, a szavai, a hangja és stílusa amivel beszélt velem, minden mozdulat amivel hozzám ért. Néha olyan érzésem volt, mintha kedvelne engem, de nemcsak mint egy beteget, akit kezel. S kezdtem észrevenni magamon, hogy régóta nem tekintek már úgy rá, mint egy orvosra. Minden nap többet éreztem iránta, mint előző nap, de teljesen biztos voltam benne, hogy ezt a vonzalmat sosem fogom a tudtára adni, mert ki akarna egy olyan nővel összejönni, aki most menekült egy bántalmazó kapcsolatból, hülyére van verve, a teste messze nem olyan mint régen, pedig még iszonyat fiatal, s nem mellesleg nem fog tudni gyereket adni neki. Jungkook pedig nem tűnt olyannak, aki nem szeretne sajátot. 

Az ajtó váratlanul kinyílt, én pedig odanézve elmosolyodtam. Jungkook lépett be rajta, majd rám nézve visszamosolygott rám, s miután lekapta magáról köpenyét, leült mellém az ágyra. 

-A nőgyógyászaton voltam - kezdte. - Gondoltam, ameddig itt vagyok segítek egy kicsit az osztályon, ne legyek teljesen haszontalan. Hogy érzed magad? 

-Mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot. De ha egyedül vagyok, még rosszabb - sóhajtottam. - Ráérsz? Itt maradnál velem? - néztem fel rá. 

-Szeretnéd?

-Mhm - nyújtottam ki azt a karomat felé, amelyikbe semmi sem volt kötve. Jungkook megfogta a kezemet és mellém ült, félig feküdve a kissé megemelt ágyon, én pedig óvatosan odacsúsztam hozzá, s fejem a hasára hajtottam. Fél kezével vállamra simított, s lehunyt szemekkel hallgattam szívdobogását, amit még a hasánál is hallottam, s ahogy kissé emelkedett teste minden lélegzetvételétől, kezdtem megnyugodni. Bár amúgy is kaptam valamennyi nyugtatót, most úgy éreztem egyik sincsen rám akkora hatással, mint Jungkook egész lénye. 

-Pár napon belül hazamehetsz - szólalt meg hirtelen, én pedig kissé úgy helyezkedtem rajta, hogy tisztábban értsem amit mond. - Nem jelenti, hogy minden rendben, nagyon sok pihenésre és fekvésre lesz szükséged, de legalább nem egy ilyen nyomott helyen. Állandóan a papírjaid, leleteid bújom, s azt kell mondjam, bár nagyon ramaty állapotban vagy, nem lesz állandó. Pihenésre és kezelésekre van szükséged, de nem lehetetlen. A szüleid készen vannak, azt mondták a régi szobádhoz nem lett hozzányúlva, és ameddig nincs más, addig..

-Mi? - kaptam fel a fejemet, Jungkook pedig kicsit hátrahajolt és érdeklődve nézett rám. - Menjek haza? 

-Nem akarsz? - nézett rám furán. 

-Hát...nem tudom - dőltem rá vissza. - Én...nem számítottam erre. Jungkook, nekem nem voltak terveim, én nem gondolkodtam előre mert én nem sejtettem, hogy így fogok élni. Nem is gondoltam, hogy én rám valaha még kíváncsiak lesznek a szüleim, azok után hogy az akaratuk ellenére választottam férjet magamnak. Azt sem tudom, hogy tényleg akarok e velük lenni ezek után - sóhajtottam. 

Jungkook nem mondott semmit, pár pillanatig csak elvoltunk ketten csendben, a légzésünkön kívül semmi más nem hallatszott a szobában, mikor hirtelen a fejemre simított. 

-Szeretnél nálam maradni? - kérdezte, mire felpillantottam rá. Egy halvány mosollyal az arcán piszkálta tincseim, s kérdőn nézett rám. - Csak egy szavadba kerül. Tudod, hogy nem zavarsz, nincs senkim és messzire sem kellene menned. Tudnál pihenni és én felügyelet alatt tudnálak tartani. Ha nem érzed magad kényelmesen a szüleid mellett, ha nálam biztonságban érzed magad, akkor maradhatsz. 

-Komolyan mondod? - hatódtam meg. 

-Persze. Én ajánlom fel.

-Ugye tudod, őrült nagy áldozatot hozol értem? Mi van ha ellövöm az esélyeid, hogy találj valakit magadnak? Hogy randizz másokkal, mikor egy nő él az otthonodban? 

-Nem áll szándékomban jelenleg megismerni senki újat - legyintett. - Pihenj - ölelt magához. - Itt leszek veled - hajtotta fejét az enyémre, viszont szemeim azonnal kipattantak és döbbenten meredtem magam elé, mikor egy apró puszit nyomott a fejem tetejére. Ajkaim akaratlanul is mosolyra húzódtak, s azt kívántam soha ne érjen véget ez a pillanat.