Praesidio (JK) ~ Befejezett

18.

Zavarodottan néztem Jungkook szemeibe, nem is tudva hirtelen, hogy mit mondjak. Teljesen értelmetlen volt amit mondott, hiszen a családom nem foglalkozott velem, nem akartak velem beszélni miután szavuk ellen mentem és férjhez mentem anélkül, hogy áldásuk adták volna rá. Így nem igazán tudtam hova tenni, vajon Jungkook miért fél a reakciómtól, nem mintha idejöttek volna hozzám. Vagy mégis? 

-Hyorin, mondj valamit - hajolt közelebb hozzám, száját rágcsálva. - Ne haragudj, de muszáj voltam értesíteni valakit, s a szüleid voltak benne a rendszerben csak. Nem meséltél róluk sokat, és tudom, hogy azt mondtad nem mondhatod el senkinek hogy éltél az elmúlt két évben, de... - 

-Ki van itt? - kérdeztem halkan.

-Édesanyád - simított végig kézfejemen. 

-Apa? - nyeltem egyet, talán ő jobban haragudott rám felelőtlen döntésem miatt, mint anyu. Ő érezte a legjobban hátba szúrva magát, amiért nem fogadtam el a véleményét, nem hallgattam rá és biztos voltam benne, nehezen nyelve le, amiért ennyire könnyen elfogadtam a döntésüket, és meg sem próbáltam őket keresni miután búcsút intettek nekem. Ahogyan én, az apám is túl büszke volt, ritkaság számba ment ha beismerte a hibáit. 

-Na hát vele már volt egy kis probléma - nevetett fel Jungkook halkan, s nem tudtam eldönteni, ha valami bajt okozott, akkor Jungkook miért szórakozik ennyire jól rajta. - Miután elmeséltem neki a sztorit, fenyegetőzni kezdett, hogy ő most megy és szavaival élve "még a lelkét is kiveri belőle, de úgy, hogy még a Pokol sem fogadja magába", a biztonságiak jobbnak látták bezárni amíg lecsillapodik. Hogy hol tart ebben a folyamatban, most nem tudom pontosan  - vont vállat, s szívem heves dobogásba kezdett, apám kisebb kitörését hallva. 

-Hol van anyu? Hívd ide - kaptam el Jungkook karját, kétségbeesetten is kissé durván megszorítva. - Látni akarom anyát. Itt van? Rám kíváncsi? Rám vár? 

-Igen, de mielőtt beengedem meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól érzed magad, rendben vagy a helyzettel és nem haragszol rám. Nem szabad, hogy bármi is felidegesítsen vagy nyugtalanítson. Nem megyek messzire, itt leszek a közelben ha szükséged lesz rám, rendben? - simított végig a fejemen. Lehunyt szemekkel bólintottam, s félve néztem az ajtó irányába, ami elméletileg elválasztott engem édesanyámtól, akit három éve nem láttam. Kezem remegett, s a mellettem lévő gép is jelezte szapora szívdobogásom, mire Jungkook aggódva nézett a masinára, majd vissza rám. - Kérlek, próbálj nyugodt maradni - sóhajtotta, de miután látta, hogy teljesen felesleges beszélnie hozzám, mert leköt a gondolat, hogy a szüleim itt vannak, felállt mellőlem és az ajtóhoz lépett. Kinyitotta azt, s miután még egyszer visszanézett rám, hátrált egy lépést, így láttam a falra vetülni egy ember árnyékát, majd az ajtó mögül felbukkant anyukám is. Olyan lendülettel ültem fel az ágyban, hogy beleszédültem, a mellettem lévő gép pedig gyorsan pittyegve jelezte szívem állapotát, én azonban nem foglalkoztam sem vele, sem a feszült testtartással álló orvossal, csak és kizárólag az édesanyám néztem, aki könnyes szemekkel nézett rám, remegő kezét pedig a szája elé emelte. 

-Hyorin- suttogta és sietős léptekkel az ágyamhoz jött, majd megállt mellettem és színtiszta döbbenettel az arcán nézett végig rajtam. Sejtettem, hogy elmesélték neki mi történt és milyen állapotban vagyok, de addig nehéz elhinni ezt, ameddig a saját szemével nem látja az ember. Amint pedig anyámban realizálódott, mennyire nem túloztak az orvosok és bizony egy hajszálnyira voltam a haláltól pár alkalommal, zokogva ült le mellém az ágyra, és szorosan magához ölelt. Szemeim lehunytam, fejem pedig vállára hajtottam, pont úgy mint kiskoromban, és sírva hallgattam, ahogyan bocsánatot kér. - Annyira sajnálom, Drágám - zokogta, tenyerével végigsimítva a hátamon. Szipogva markolásztam az ingét a hátánál, bújva az ölelésébe és úgy éreztem, sebeim azonnal gyógyulni kezdenek anyám szeretetétől. - Annyira sajnálom, hogy nem mentettünk meg hamarabb, nem is tudtam arról, hogy ilyen kegyetlenül élsz - magyarázkodott. - Fogalmam sem volt róla, hogy mennyire nehéz neked, hogy milyen egy ember a férjed - simogatta a hajam. 

-Az én hibám - suttogtam rekedtes hangon. - Hallgatnom kellett volna rátok, amikor figyelmeztettetek. Az én hibám - sírtam halkan. 

-Hogy lenne már a te hibád - húzódott el tőlem, meleg kezével finoman megtörölve nedves arcomat. - Honnan gondoltuk volna, hogy tényleg, ennyire aljas a velejéig? Ne hibáztasd magad, és főleg ne haragudj ránk. Ott kellett volna lennünk veled, nem pedig büntetni. Majdnem elveszítettelek - ölelt ismét magához, én pedig válla felett az ajtó felé néztem, Jungkook azonban nem volt a szobában. Valamikor biztos kiment, hogy kettesben hagyjon minket anyával, hogy megbeszéljük a dolgokat vagy ebben az esetben kisírjuk a fájdalmunkat. - Jaj gyönyörűm - simított végig anyu a karjaimon, kezemen, arcomon. 

-Nem vagyok az - hajtottam le a fejemet. - Olyan csúnya vagyok - sírtam. - Tönkretette a testem, a külsőmet. Nézz rám, árnyéka vagyok önmagamnak, anya - zokogtam, s bár jól esett, hogy pont anyukám előtt tudom kisírni a csalódottságom, elöntött a szégyen, mert amikor elköltöztem otthonról a házas élet szépségeibe, nem így mentem el. Nem így emlékeztek rám. Egy életvidám, nevetős, boldog és bohókás lány voltam, aki azt hitte élete kalandjára indul a férjével, aki eleinte tényleg úgy bánt vele, mint egy hercegnővel. S most, három évvel később mikor ismét lát, egy letölt, reményvesztett, hülyére vert, sérült és lelkileg roncsolt lányt látott maga előtt, akit valaha a lányának nevezett. Közöm sem volt ahhoz az emberhez, akit ő megszült és felnevelt. 

-Nem vagy csúnya - ült közelebb hozzám. - Ezek a sebek begyógyulnak majd, és olyan gyönyörű leszel mint voltál. Már vége van, vége van mindennek. Innentől kezdve csak gyógyulni fogsz, helyreállni és szépülni. Gyönyörű vagy, mint amilyen mindig is voltál. És én itt leszek neked. Apáddal itt leszünk neked, feltéve ha meg tudsz nekünk bocsájtani - suttogta. - Nem érdemeljük meg, amiért ennyire ellöktünk magunktól, de szeretnénk jóvátenni a hibánk. És szeretnénk, ha nem haragudnál. Annyi mindent be akarok pótolni veled - folytak végig könnyei az arcán. 

-Hiányoztál - csuklott el a hangom ismét, bár így sem volt normális a rengeteg sírás és rekedtség miatt. - Annyira hiányoztál anyu. Minden egyes nap - hunytam le a szemeim, magam elé képzelve a nagy találkozást. Hányszor szerettem volna felhívni a szüleim, hogy beszéljek velük, de eleinte nem akartam, utána pedig mert már nem volt lehetőségem rá. 

S ahogy ott öleltem anyukám magamhoz, hirtelen végtelen hála öntött el Jungkook iránt. Nemcsak megmentett és segített a gyógyulás útjára lépni, de visszaadta a családomat is. És én úgy éreztem, nemcsak hálát érzek ha rágondolok. Kedveltem. Kedveltem nagyon is.