Praesidio (JK) ~ Befejezett

12.

-Nézd csak - jelent meg Jungkook hirtelen előttem, karján pár darab ruhát cipelt. - Találtam még pár olyan felsőt, ami jó lehet neked. Tekintettel arra, hogy nem tudok most honnan ruhát szerezni neked. Magamhoz képest elég kis méretek. Plusz még egy nadrág, még ha kicsit nagy is, van benne megkötő, így meg tudod húzni magadon, nem fog lecsúszni. A szárát meg felhajtod. 

-Nem kellett volna - sóhajtottam, és elvettem a felém tartott darabokat. - Jungkook, én...túl sokat teszel értem. Nem akarom felbolygatni az életed. Nem is akarok nagyon elkényelmesedni és bevackolni magam ide...folyamatosan azon gondolkodok, mit kéne tennem, s amint megoldást találok a problémámra, biztos, hogy elmegyek és nem zavarlak többet. 

Jungkook kissé szomorkásan nézett rám, s leült mellém. Érdeklődve vizslattam arcát, amin tényleg csalódottság csillogott, nem csak beképzeltem magamnak. Sokszor gondoltam arra, vajon mit gondol rólam, amit nem mond ki, vajon mennyire bánja, hogy azon az estén eljött értem és kihozott engem pokoli életemből. S bár nem láttam nyomát annak, hogy bármikor zavarná vagy idegesítené a jelenlétem, mégis volt bennem egy természetes szégyenérzet, amiért egy idegen férfi nyakán élősködöm. 

-Tudod - támaszkodott meg a térdein és rám nézett. Haja még nedves volt a zuhany miatt, sötétebb árnyalatban lógtak tincsei a szemébe, mint szárazon szoktak. - Eléggé...unalmasak a napjaim. Dolgozom, hazajövök, dolgozom, hazajövök...néha összefutok pár baráttal. De azon kívül semmi nem történik soha. Örülök, hogy találkoztam veled és itt vagy. Bár még jobban örülnék, ha megismerkedésünk története kevésbé lenne tragikus - nevetett fel halványan, mire én sem tudtam visszatartani mosolyom. Tény, hogy nem így képzeltem el az emberekkel való első találkozásomat. - Jól esett úgy hazajönni, hogy van itthon valaki. Hogy tudod...várnak rám - fejezte be halkan. És igaza volt, tényleg vártam, hogy végre hazaérjen. Az órát lestem egész nap, és kifejezetten boldog voltam, mikor végre megérkezett. 

Éreztem, hogy elpirulok attól, ahogyan nézett rám, mégsem próbáltam rejtegetni vagy takargatni arcomat. Csak pislogtam rá, jó alaposan megfigyelve arcának minden szegletét, és hirtelen elgondolkodtam azon, vajon az én férjem volt e valaha ennyire helyes a szememben, mint ez az orvos. Jobban belegondolva nem is értettem, annak idején miért kapkodtam el annyira ezt a házasságot, mikor nemcsak belül de kívül sem volt egy főnyeremény. Persze, akkor ezt még nem ismertem volna be. Egy kis udvarlás, pár szép szó és a lábai előtt hevertem. És most itt ültem, Jungkook társaságában, aki olyan szeretettel és kedvességgel nézett rám, aki türelmesen, óvatosan viselkedett a közelemben, aki olyan áthatóan bámult, mintha csak olvasni szeretne bennem. És én nyitottam. Nem tudtam, vajon megbánom e valaha, de nyitottam. 

-Én... - kezdtem bele, de megakadtam. Jungkook közelebb csúszott hozzám, kezem után nyúlt megfogva azt, és egy aprót szorított ujjaimon.

-Mi az? Mit szeretnél elmondani? - noszogatott, azonnal sejtve, hogy el akarok mesélni neki valamit magamról. És el akartam mondani neki. Azt akartam tudja, miért élek úgy ahogy. Miért tűrtem két évig ezt a bánásmódot és legfőképpen azt akartam, hogy mondja ki, nem az én hibám. Vigaszt akartam tőle, egy ölelést, megnyugtatást, hogy van nekem elég fájdalmam a férjem nélkül is, hogy erről nem én tehetek. Nem az én hibám, és ezt én nem érdemeltem meg. - Miért bántott? - kérdezett rá azonnal, mintha csak sejtette volna, mit akarok vele megosztani. 

Szemeim könnybe lábadtak, hacsak felidéztem magam előtt a napot, amikor megtudtam. Borzasztóan el voltam keseredve, magam alatt voltam, úgy éreztem egy világ dől bennem össze az információ hallatán, s abban reménykedtem, a férjem majd megvigasztal, megnyugtat, elmondja nekem, hogy semmi baj, megoldjuk együtt, szeret még így is, ennek ellenére is. Mégsem így történt. Azon a napon kezdődött a bűnhődésem, egy olyan dologért ami nem az én hibám volt. 

-Hé - simított arcomra, annyira gyengéden, amennyire csak tudott. - Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod, én nem erőltetek...

-Nem lehet gyerekem - nyögtem ki halkan, szipogva, kissé megremegve. Jungkook elhallgatott, hangját mintha elvágták volna, s színtiszta döbbenettel az arcán ült mellettem, emésztve a kimondott szavaim. - Nem lehet gyerekem, ezért. Ez az oka annak, hogy így nézek ki - emeltem fel a kezem s mutattam végig magamon, mintha nem lenne elég egyértelmű, mire is célzom. - Egy évig próbálkoztunk, mikor kezdett feltűnni, hogy bármit próbálunk, bármilyen vitamint szedek, nem sikerült teherbe esnem. Egyszer sem - töröltem meg a szememet. Jungkook megütközve, némán hallgatott, s óvatosan ránéztem, várva az undort az arcán, azt a jól ismert szégyenérzetet, amit egy férfi érezhet amiért a felesége nem szül neki gyereket. Jungkook azonban nem ítélkezett. Nem nézett rám máshogy mint korábban, nem láttam az arcán sajnálaton és talán egy cseppnyi haragon kívül semmit sem. Így hát folytattam. - Szóval elvitt egy nőgyógyászhoz, akit ismert. A város másik végén rendel. És kivizsgáltatott, hogy mégis mi a probléma. Akkor derült ki, hogy az én hibámból nem tudok teherbe esni, mert nem is lehet gyerekem. Nem tudom, miért, nem részletezte a papír. Ez volt két éve. Azóta...nem mesélném el, hogyan élek. Hiszen láttad, nem nehéz összerakni a darabokat. 

Jungkook összepréselte ajkait, úgy nézett rám. És nem bántam, amiért elmondtam neki. Felszabadultnak éreztem magamat, kissé megkönnyebbültnek, mert ő volt az első ember, aki meghallgatta az én oldalamat is. Ő volt az első, akinek kipanaszkodtam magam, aki megértette a bánatom és fájdalmam anélkül, hogy még nagyobbat rúgott volna belém. A férjem megtette, a családja megtette, az orvos megtette. Jungkook volt az egyetlen, aki tudott róla és mégsem hibáztatott. 

Közelebb csúszott hozzám, s finoman meghúzta a karom, jelezve, hogy dőljek oda hozzá. Lehunyt szemekkel dőltem mellkasának, fejemet ráhajtva, karjaim pedig összekulcsoltam dereka körül, s hagytam, hogy könnyeim útnak eredjenek. Az érzés, hogy végre valaki nem megtapos, nem kárhoztat valamiért, amiről nem tehetek, ismeretlen volt ennyi év után, mégis annyira vágytam rá. Jungkook szorosan ölelt magához, állával fejemen támaszkodva, kicsit hintázva, mintha csak ringatna és a hátam simogatta, én pedig nyugodt voltam. Nem bántott, nem piszkált csak csendben nyújtotta a karját, felhúzott a földről és támaszt adott, amikor senki más nem. 

-Kár volt elmondanod - suttogta a fülembe, mire sietősen elhúzódtam tőle, és remegő ajkakkal néztem fel rá. Jungkook mérgesen, kemény tekintettel nézett el mellettem, nem is foglalkozva velem, egyenesen a sötétítő függönyökre nézett, mintha csak az ablakon szeretne kilesni. - Tudod mennyire vagyok attól, hogy konkrétan átrepüljek a másik épületbe, és addig verjem az illetékest, ameddig mozog? - nézett végre rám. Nagyot nyelve néztem rá, kissé félve és most én simítottam arcára, óvatosan és lassan, mert nem tudtam, hogyan reagál majd a mozdulatomra. Mikor láttam, hogy nem zavarja különösebben, közelebb hajoltam hozzá. 

-Nem akarom, hogy bántsd - suttogtam, s mielőtt még közbeszólhatott volna, megráztam a fejem. - Nem, nem azért, mert sajnálnám. Nem érdekel ezek után, mi történik vele. Téged féltelek - néztem rá aggódva. - Nem akarom, hogy bajod essen. Sokat jelentesz nekem, Jungkook - ismertem be halkan. Mert ez volt az igazság. Pár nap, és többet jelentett nekem, mint gondolta volna.