Praesidio (JK) ~ Befejezett

30.

Némán bámultam a TV kijelzőjét, lábaimat felhúzva magam elé és csak meredtem a semmibe, filmnézés címszó alatt. Jungkook pontosan tudta, mennyire nem vagyok magamnál, mennyire gondterhelt és megviselt az egész lényem, mégsem tette szóvá vagy próbált engem közhelyes magyarázatokkal bátorítani. Nem voltam jól és ezt mindketten tudtuk, még ha a gyógyulás útjára léptem is, hosszú út várt még rám. 

Egy hónappal a tárgyalás után azt gondoltuk, hogy most, hogy végre szabad vagyok és nem kell tartanom semmitől, valahogy boldog leszek. Azt gondoltuk, hogy sikerül kimozdulnom a komfortzónámból, hogy felépülök és reménykedtünk benne, nem keletkezett bennem olyan kár, amiről még nem tudunk vagy esetleg visszafordíthatatlan lenne. Ránézésre jól voltam, volt-férjemet egy utolsó beszólással még útjára eresztettem, de mégsem voltam rendben. Még a válási papírok aláírásakor sem kellett találkoznom vele, úgy végeztünk az egésszel, hogy Jungkook volt mellettem, az ügyvédek és senki más. Gyorsan, biztosan és ami a legfontosabb, előnyösen vetettem véget házasságomnak. Mégsem tudtunk rájönni, mégis mi bajom van. Miért vagyok ennyire levert, ennyire erőtlen és kimerült. Jungkook meglengette előttem, talán nem ártana intéznie nekem egy helyet egy pszichológusnál, s amin eleinte jót nevettem, most hirtelen valóságossá vált és komolyan elgondolkodtam azon, szükségem van valaki segítségére, aki megállapíthatja mégis mi bajom. 

Jungkook mögöttem ült, kezével hasam simogatta, másikban a távirányítót fogta, úgy nézte mellettem a TV-t, de volt egy olyan érzésem, ő is elveszett saját gondolatainak kavalkádjában, akárcsak én. Ültünk egymás mellett, két külön kis világban és fogalmunk sem volt arról, merre lehet jelenleg a másik.

-Nem vagy éhes? - kérdezte hirtelen. Megráztam a fejem, ahogy megpróbáltam minden kusza gondolatom kilökni elmémből és oldalra fordulva néztem gyönyörű arcára.

-De - suttogtam, de a francért sem mozdultam volna semerre. - Főzzek valamit? - ajánlottam fel.

-Hagyd - bökte meg orrával arcomat. - Rendeljünk. Pizza jó?

-Nem kívánok most pizzát - rázott ki a hideg, pusztán a gondolatától is. - Nem is tudom, mi esne jól. Lehet nem is kérek semmit. De mégis kéne... - morfondíroztam magamban, Jungkook pedig szórakozottan fürkészte arcomat, egy halvány mosollyal az arcán. - Mindenképpen valami tésztát kívánok - bambultam el, Jungkook pedig kissé eltolt magától és kimászva mögülem, ölébe húzta a laptopját, hogy böngésszen valami ehető után. - Palacsintát is szerezz - másztam oda hozzá, és államat a vállának támasztottam, úgy figyeltem a laptop kijelzőjét. - Sokat.

-Sok palacsinta rendel - motyogta, ujjaival fürgén ütögetve a billentyűzetet, én pedig elégedetten figyeltem mit csinál. Karjaimmal átöleltem hátulról, fejemet az övének döntöttem, s lehunytam a szemeim, ahogy belélegeztem az illatát. A múltkor egy fokkal kellemesebb volt, most valamiért nem tetszett, pedig semmi nem változott rajta, pont olyan illata volt most is, mint amikor megismertem.

-Nemsokára jön - dobta félre a laptopot, és kinyújtózva ült fel, majd rám nézett. - Mi az? - kérdezte, mikor látta, hogy a szemem helyett szívecskékkel bámulok rá, konkrétan kinyújtva felé két karom és kérlelve invitáltam őt ölelésembe. Elmosolyodva bújt oda hozzám, fejét a mellkasomra hajtva, én pedig lehunyt szemekkel élveztem, ahogyan rajtam feküdt. Sebeim egy része rohamos gyógyulásnak indult, amelyiken meg már nem lehetett segíteni, kevésbé fájt. Köszönhettem ezt annak a rengeteg gyógyszernek, amit belém tuszkolt, köszönhettem a pihenésnek amit rám kényszerített, meg magának annak a ténynek, hogy Jungkook úgy kezelt engem, mintha a világ legszebb kincse lennék. Az elmúlt egy hónapban minden erejével azon volt, hogy elfelejtesse velem az elmúlt két év minden szörnyűségét és fájdalmát, hogy csupa szép és boldog emlékekkel és érzelmekkel tömje tele a fejemet, hogy az érintésről, a csókról és az intimitás minden kis részletéről csak kellemes érzés töltsön el, ne pedig félelem és aggodalom. Mindent megtett, hogy a férjemmel való ismételt találkozás, az incidens amikor nekem rontott a teremben és a bánat, hogy mégis elvált nő lettem ne emésszen fel élve, ne keltsen bennem felesleges gyötrelmet. Folyamatosan csak azt éreztette velem, hogy igazi nő vagyok, fontos vagyok és értékes, szeretetre méltó, aki megérdemli a boldogságot és az önfeledt, átlagos napokat. Nem kellett minden nap összebújnia velem, anélkül is teljesen jól voltam, már az is sokat számított, hogy nem vernek meg.

-Megyek, lezuhanyzom amíg nem ér ide - susogtam, mire feltápászkodott rólam, de éppen annyira, hogy közel legyen hozzám s egy gyors csókot nyomott számra.

-Hmm - bólintott és a TV felé fordult, én pedig összevakarva magamat, a fürdőbe mentem. Nem nagyon nézegettem meztelen testemet soha, ez alkalommal mégis úgy éreztem, hogy nem bánom meg, ha megállok a tükör előtt. Úgy éreztem, nem fog annyira sokkolni a látvány mint egyébként szokott. Nagyot nyelve álltam meg a magas, hosszú tükör előtt s mielőtt ledobtam volna a magamra terített törölközőt, lehunytam a szemeim. Mennyire más volt minden, mennyire furcsa volt az egész. Amikor ide betettem a lábamat, nem gondoltam volna, hogy soha nem is fogok már elmenni innen, hogy az itt lakó férfiban találom meg a szerelmem és társam, mennyire könnyű lesz elképzelni vele a jövőm. Elmosolyodva néztem a szekrényekre és polcokra, ahol kettőnk cuccai keveredtek egymással, az eleinte üres és magányos fürdőszoba most az én cuccaimtól tündöklött, mindenféle színes kence doboza, színes törölközők virítottak a helységben. Otthon éreztem magam.

Kezemet hasamra csúsztattam, ahol már csak sárgás foltokban látszódott erőszakos házasságom nyomai. Nagyot sóhajtva simogattam a bőrömet, szemeim könnybe lábadtak attól a mérhetetlen vágytól, amit abban a pillanatban éreztem. Odaképzeltem lapos hasam helyére egy kis pocakot. Nem nagyot, csak egy kicsit, éppen, hogy látszódik. Majd egy nagyobbat. Benne egy kisbabával, aki talán az én vonásaimat örökli. Egy kisbabát, akire annyira vágyok, akit annyira szeretnék idebent nevelgetni és megóvni, után pedig a karjaimban tartani. Magam mögé képzeltem Jungkookot, akinek keze az enyémen volt, együtt bámultuk testem a tükörben. Én egymagam, és egy látomás Jungkook. Talán a lábam mellett állna egy nagyobbacska gyermek, s a testvére növekszik idebent. Nem, az már kettő gyermek, túl nagy kérés. Nekem egyetlen egy is elég lenne.

Tenyerem számra tapasztottam, hátha magamba fojtom vele feltörekvő zokogásomat. Nem akartam, hogy Jungkook meghallja, így is többször rajtakapott már, ahogy magányosan sírdogálok. Nem akartam, hogy aggódjon, hogy bántsa a dolog, amiért nem tudott rajtam segíteni. Annyi nő, annyi páciens és a legtöbbnek talált megoldást, valami gyógymódot. Én azok közé estem, akiknek nem volt választása. És ez őt legalább annyira bántotta, mint nekem.

Megígérte, hogy ad nekem gyereket. És a tény, hogy ezt nem tudta megtartani, ugyanolyan mértékben szakított minket darabjaira. Azzal pedig, hogy engem választott, magától is elvette az esélyt. S bár őt nem zavarta, nem érdekelte egyáltalán, én csalódott voltam. Csalódott és vággyal teli. Egy olyan vággyal, amit soha nem fog tudni kielégíteni úgy igazán senki.