Praesidio (JK) ~ Befejezett

15.

-Mindjárt készen vagyok. Addig ezt a két poharat letennéd az asztalra? - adott a kezembe Jungkook két poharat, mire bólintottam és az asztal felé indultam velük. Azonban kezem még nedves volt az arcmosás miatt, így amíg az egyiket biztonságosan le tudtam tenni az egyik tányér mellé, addig a másik egy pillanat alatt kicsúszott a kezemből és egy óriási csattanással szilánkjaira tört a padlón. Tág szemekkel néztem, ahogyan az üveg darabjaira hullik, miközben szemeim előtt megjelent mi történt pár hónappal korábban. Akkor is eltört egy pohár. Rajtam. Fáradt voltam, kimerült, nem mellesleg sírtam is így nem láttam tisztán, és már nem voltam elég gyors ahhoz, hogy kihajoljak előle. Így rajtam csattant és tört majdnem molekuláira. 

-Annyira sajnálom - guggoltam le azonnal, hogy összeszedjem a darabjait, mire Jungkook rám kiáltott. 

-Ne! - guggolt le mellém azonnal, és kezemet elkapta a levegőben, mielőtt még a szilánkokhoz érhettem volna. - Hozzá ne nyúlj, hát elvágod az ujjad! 

Bambán meredtem magam elé, igaza volt. Ha én nekiállok sepregetni a saját bőrömmel, vihet a sürgősségire összevarrni a sérüléseim, mert ezt biztos nem tudnánk lekezelni itthon. 

-Ne haragudj - suttogtam. 

-Hyorin- húzott arrébb finoman, óvatosan az üvegdaraboktól, én pedig hagytam, hogy biztonságba helyezzen. - Ez csak egy pohár - közölte velem olyan stílusban, mintha az időjárásról beszélgettünk volna. - Tudod hányat törtem már el? Kirakhatnánk a szilánkokból Óz sárga-köves útját - nevetett fel. Ajkam mosolyra húzódott hasonlatán, Jungkook pedig közelebb húzott magához. - Látod magad? - kérdezte halkan. 

-Mit kéne látnom? 

-Most kiabáltam rád, hogy ne fogd meg. És nem menekültél sehova. 

Megdöbbenve pislogtam fel rá, miközben végiggondoltam az eseményeket. Tényleg elmúlt minden félelmem a közelében, és egy pillanatra sem aggódtam, még akkor sem ha megemelte a hangját. Jungkook mellett teljesen olyan voltam, mint mielőtt férjhez mentem volna. Normális, nyugodt. 

-Figyelj - néztem fel rá, ő pedig egy halvány mosollyal az arcán biccentett, jelezve, hogy hallgatja amit mondok. - Én... - pillantottam félre, majd erőt vettem magamon és visszanéztem szemeibe. - Én...hagyom, hogy megvizsgálj - mondtam ki hirtelen. Jungkook elhallgatott, ahogyan csendben nézett vissza rám, és láttam rajta, nem tudja hova tenni a megváltozott véleményemet. 

-Biztos? - kérdezte mélyen a szemembe nézve. - Ha nem állsz készen rá, nem muszáj. Tudni fogom, ha valami baj van és akkor majd ráér megnéznem, szeretném ha kényelmesen lennél a közelemben, és..

-Nem. Szeretném, ha megvizsgálnál. De csak Te - ráztam meg a fejemet, megfogva a kezét. - Megbízom benned, nemcsak mint a megmentőm, hanem mint orvos. Tudom, nincs okom félelemre melletted, és azt is, hogy nem fog fájni. 

-Oké - bólintott és végigsimított arcomon. - Akkor elmondom mi lesz. Először megnézem a sérüléseid és utána, ha továbbra is kényelmesen érzed magad, ha utána is azt mondod, készen állsz rá, akkor leviszlek magamhoz a rendelőbe, és megvizsgállak. Szerettem volna itt fent, de lent vannak meg az eszközeim hozzá - húzta el a száját, s bár nekem sem tetszett a gondolat, hogy elmenjek innen és bármelyik pillanatban lebukhatunk, végül úgy voltam vele, a saját egészségem ezen a ponton már fontosabb. 

-Rendben - mosolyodtam el. 

-Gyere, együnk - húzott az asztalhoz, s ameddig én leültem, addig ő elsietett egy seprűért és pillanatok alatt feltakarította a törött pohár darabjait. Mikor végzett, leült velem szembe és mosolyogva figyelte, ahogyan szedek magamnak vacsorát. Már nyúlt volna ő is az egyik kanál után, mikor valaki akkorát ütött a bejárati ajtóra, hogy rendesen megremegtek a falak, az ajtóról már ne is beszéljünk, azt hittem beszakad. Kerek szemekkel néztem a felem szemben ülő férfira, aki hasonló döbbenettel nézett vissza rám, s mindkettőnk kezében megállt az evőeszköz. Ujját azonnal a szája elé emelte, s csendre intett, miközben nagyon lassan felállt és az ajtóhoz settenkedett. A következő pillanatban ismét rávertek az ajtóra, ő pedig kissé megremegett séta közben, de kitartóan haladt az ajtó fele, ami a következő ütésnél viszont megadta magát és konkrétan kiszakadt a keretből. Jungkook hátratántorodott, mielőtt még rádőlt volna az ajtó én pedig felpattanva mellé siettem, azonban amikor megláttam, hogy ki is lépett be a lakásba, földbe gyökerezett a lábam. 

-Basszus - sziszegte Jungkook és védelmezően elém állt, amit nem kellett volna, ugyanis férjem keze lendült, és olyat behúzott neki, hogy szegény a kanapéhoz esett. Szám elé kaptam a kezemet, s sietve próbáltam menekülni a vadállat elől, ő azonban elkapta karomat és visszarántott maga mellé. 

-Te hűtlen ringyó - ütött arcon. Fejem oldalra fordult, számból pedig azonnal kiserkent a vér. Szemeim könnybe lábadtak, nemcsak az intenzív fájdalom miatt, de a félelem miatt is, hiszen tudtam ez alkalommal nem lesz menekvés, biztos, hogy meghalok. Nemcsak amiért elszöktem tőle, de amiért Jungkookkal hazudtunk is neki. - Itt bujkálsz egy vadidegen férfi házában, a férjed pedig magára hagyod? 

Egész testemben remegtem, s hiába próbáltam kirántani magam a szorításából, nem sikerült. Tekintetem Jungkookra vezettem, aki száját törölgetve tápászkodott fel a földről, s magamban fohászkodtam az égiekhez, hogy legalább őt mentsék meg. Ha én meg is halok ma, márpedig nagy esély van rá, legalább neki ne essen bántódása. Egy áldott lélek, nem érdemli meg, hogy így bánjanak vele. 

-Hagyd - fogtam meg a férjem kezét, amivel engem tartott és amíg ő dühtől izzó szemekkel nézett rám, addig én könyörgőn lestem rá. - Hagyd. Ne bántsd! Ne bántsd és én veled megyek. Magamtól - áldoztam fel magamat, abban reménykedve, hogy most az egyszer emberként fog viselkedni.