Praesidio (JK) ~ Befejezett

35.

Ásítva nyújtózkodtam az ágyban, résnyire kinyitva a szemeim, miközben megpróbáltam felmérni, milyen napszak lehet. Mellettem Jungkook nekem háttal aludt, így nem tudtam pontosan meghatározni, hogy reggel van vagy éjszaka, hiszen délután is aludtam pár órát, így teljesen összefolytak nekem az órák. Tenyerem ösztönösen, reflexszerűen siklott az apró, tényleg alig észrevehetően megnőtt hasamra. Csak és kizárólag én láttam, hogy nőtt, még Jungkook sem mondta meg ránézésre, egy vadidegen pedig pláne nem tudta volna. Én mégis láttam, hogy az elmúlt két hétben a babám megnőtt, végighúzva tenyerem rajta pedig határozottan éreztem, és büszkén bámultam a sötét plafont. Amennyire erőre kaptam az ébredés után, pontosan ugyanannyira lettem azonnal fáradt és álmos is, pedig alig lehettem fent pár perce. Mégis úgy éreztem magamat, mintha minden energiám kiszívták volna belőlem, és másra sem vágytam, csak hogy soha ne kelljen az ágyam és a takaróm melegéből kibújnom. 

De szomjas lettem. Az előbb még nem voltam az, most viszont már igen. Fáradtan sóhajtottam egyet, és ledobva magamról a takarómat óvatosan, hogy a mellettem fekvőt ne ébresszem fel, kimásztam az ágyból és a konyha felé vettem az irányt. 

-Hova mész? - szólalt meg Jungkook mély, rekedtes hangon hirtelen, mire megtorpantam és mintha bármit is látnék belőle, felé fordulva válaszoltam. 

-Inni.

-Ja, oké - ásította és az ágy nyikorgásából ítélve a másik irányba fordulva, aludt tovább. Magamban örvendeztem pár sort, amiért ez alkalommal nem döntött úgy, hogy velem tart, nem mint valamelyik éjszaka, mikor kimentem egy pohár vízért, ő pedig mint valami testőr, jött mögöttem, mereven bámulva lépéseimet, s ameddig én a kis bárszéken üldögélve iszogattam, ő csukott szemekkel, a falnak dőlve várta, hogy befejezzem. Bár tagadja, nekem a mai napig van egy olyan sejtésem, hogy bizony állva aludt. Nem örültem, hogy az ő biológiai órája is változott az enyémmel együtt, mert ameddig nekem lehetőségem volt arra, hogy akár naponta háromszor aludjak, addig ő reggel ugyanúgy kelt, dolgozni ment, majd hazajött. Az egyetlen dolog, ami vigasztalt, hogy nem ment messzire, nem kellett vezetnie, nem kellett időre mennie, magának szabta az időpontokat, a betegeket, így ha kicsit elaludt sem volt baja belőle. 

Visszamenve a szobába, megtorpantam a nagy méretű tükör előtt, s a kinti lámpát felkapcsolva, megnéztem magamat szemből és oldalról is. Igen, határozottan nagyobb a pocakom, és ennek az ellenkezőjéről senki nem fog tudni meggyőzni. Büszkén húztam ki magamat, felhúztam a felsőmet, visszatoltam a helyére, ismét felhúztam, forogtam, méregettem magamat és szembetűnően másabbul néztem ki, mint hónapokkal korábban. Egy icipicit sikerült híznom, bár még mindig nem volt elég, megegyeztünk abban, hogy egész szépen haladok. Az arcom kivirult, a szemeim alól eltűntek a fáradtság és kimerültség okozta karikák, sebeim száma egyre csak csökkent, ami pedig volt folt, az is halványodott. Boldog voltam. Egészséges, de ami még annál is hihetetlenebb volt, hogy boldog. S csak reménykedni tudtam benne, babám ugyanolyan boldog ott bent, mint amilyen én vagyok és jól érzi magát a saját kis helyén. 

Lekapcsolva a lámpát, ügyelve arra, hogy a sötétben ne törjem össze magamat, visszamásztam Jungkook mellé az ágyba, aki meg sem rezzent érkezésemre, ebből pedig arra következtettem, hogy borzasztóan kimerült lehet. Az elmúlt napokban a magánrendelés, és az én állapotom figyelése mellett, még az ex-férjem ügye is az ő nyakába szakadt, hiszen neki kellett intéznie mindent, amit megállapított a vizsgálatom során és felhasznált a feljelentéskor. Az újabb tárgyalás napja a jövőhétre volt tűzve, s előző este volt egy kisebb vitánk azon, hogy én mindenáron ott akartam lenni, hallani az ítéletet és megtudni, mégis mennyi börtönbüntetést sikerült nyernünk neki. Jungkook viszont hallani sem akart arról, hogy odategyem a lábamat, s majdnem egy órán keresztül sorolta az érveit, miért nem szabad nekem odamennem aznap. 

Az első indok az volt, hogy nincs szükségem felesleges stresszre, aggodalomra és feszültségre, mert már nemcsak magamat izgatom fel és magamnak okozok kárt, de a babám is ugyanúgy érezni fogja, hogy valami nem stimmel. Aggódott amiatt, hogy bár tanulva a múltkori esetből, biztos nem engednének a közelébe, nem volt hajlandó kockáztatni a testi épségemet, nem akart egy esetleges balesetet vagy bántalmazást, főleg most, hogy a babánk ennél már csak nagyobb lesz. Nem akarta, hogy a volt férjem meglásson engem állapotosként, ezt már csak a saját öröme miatt, úgy gondolta nem érdemli meg azt a kiváltságot, hogy engem boldogan, kivirultan és gyönyörű mivoltomban lásson, nem érdemli meg, hogy a közös gyermekünkre még így is akár csak egy pillantást is vessen. Hallja majd, tudni fogja de nem kell, hogy lásson. 

Sírva aludtam el emiatt, hiszen önzőnek éreztem magamat. Hajlamos voltam elfelejteni azt az aprócska tényt, hogy ez nem a szeplőtelen fogantatás volt, a baba nem csak az enyém. Jungkook konkrétan a gyermekem apja, ezáltal ugyanakkor aggodalommal és féltéssel van felé, mint én, ugyanolyan joga van fölötte, mint nekem és ha nem vagyok elég óvatos, nemcsak a saját kisbabám épségét kockáztatom, de az ő babájáét is. Jungkook ugyanolyan szülője volt a gyermeknek mint én. Bár próbált vigasztalni, hogy feleslegesen veszem magamra a dolgot, nem használt semmi, ő pedig egy idő után csak rám hagyta meg a hormonjaimra a sírást, majd abbahagyom. Ezt még meg kell szoknom, a gyerek közös. És én ezt kicsit sem bánom. 

-Jól vagy? - suttogta hirtelen a sötétbe, mire felé fordultam, s bár nem sokat láttam, azért az ő irányába néztem. 

-Persze. Csak gondolkodok - motyogtam, a hasam simogatva. 

-Miért nem pihensz inkább? Arra ott a nappal - csúszott közelebb hozzám, s meztelen, ruhából kilógó karomon éreztem lélegzetét, ahogyan hozzám bújva szuszogott, fél lábbal az ébrenlét és alvás között. 

-Nem tudom, most jutott eszembe sok minden - vontam vállat, s felé fordultam, kezemet pedig megemeltem és a hajába simítottam vele. Jungkook úgy forgatta fejét, úgy mozgolódott, hogy neki kényelmesen legyen, s hogy jobban hozzáférjek a fejéhez. - Szeretlek, ugye tudod? 

-Mhm... - motyogta, és egy puszit nyomott karomra. - Én is. És igen, a babánk is szeretem nagyon - magyarázta gyorsan, mielőtt még megkérdezem tőle. Csak mert rendszeressé vált. 

Elnevettem magamat a sötétben, s közelebb csúsztam a férfihoz, aki egyre jobban merült álomba, légzése lelassult és egyenletessé vált. Ujjaimmal tovább simogattam fejét, beletúrva tincseibe és boldog voltam, amiért egy ilyen ember mellett kötöttem ki, még ha nem is volt szándékos. Egyszerűen nem volt okom semmilyen panaszra, s már alig vártam, hogy végre megszülessen a kisbabánk, és végre, úgy igazán szülők lehessünk együtt. Bár erre még várnom kell pár hónapot.