I Love You To The Moon And Never Back (Befejezett)

tizenhatodik

Amióta Harryt bezárták a kabinba, Louis a korábbinál is többet dolgozik. Már reggel ötkor a hangárban van, és éjfél is elmúlik, mire hazaér. Nyilvánvalóan minden este kamerázik Harryvel, de úgy döntött, hogy azt a hangárból is tud, mert tíz körül már mindenki hazamegy, és csak ő marad itt.

- Többet kellene pihenned, ne hajszold túl magad, Okoska - mondja Harry minden áldott este, Louis pedig mindig csak a szemét forgatja. Tudja, hogy a párjának igaza van, de végre látja a haladást, látja, hogy egyre közelebb vannak, és sok alkatrésznek hamarosan elkezdhetik a tesztelését. Nem hagyhatja abba, nem állhat le, csak hogy többet aludjon. Aludhat majd eleget azokban az években, amit az űrben fognak tölteni.

Most is hajnali egy van, amikor végre hazaesik, és bár a holnap nemzeti ünnep, még ha csak egy napos is, nincs munka, senki se dolgozik, ezért úgy döntött, sokáig fog aludni.

Ahogy sétál felfelé a hálószobába, a pillantása megakad egy fotón a falon. Az anyja bújik hozzá boldogan, az apja pedig a vállát karolja át büszkén. A diplomaosztón készült, Louis fején a szögletes kalap, a keze tele virágokkal. Boldog nap volt még úgy is, hogy Harry nem tudott vele lenni, és azonnal hiányozni kezdenek a szülei. Ezek a szülők, akik szeretik őt, és nem próbálják visszafogni, amikor nagyot mer álmodni.

Letusol, és alaposan fogat is mos, bekeni az arcát az éjszakai krémmel, amit úgy imád, aztán csak nézi magát a tükörben. Szemüveg nélkül sokkal idősebbnek tűnik, valamivel komolyabbnak, főleg ha kicsit hagyja kiborostásodni az arcát, mert hogy végre arcszőrzete is nő, Harry mégsem hagyja, hogy kontaktlencsét hordjon. Szereti, hogy Louis a kis kölyökképű fiúja, ez a gondolat pedig megmosolyogtatja. Egészen addig, amíg ágyba nem bújik, és újra eszébe nem jutnak a szülei.

Önkéntelenül ragadja meg a korábban töltőre dugott telefont, és kezdi el tárcsázni őket. Ott már reggel van, talán még nem indultak dolgozni.

- Louis! Végre, csak hogy visszahívtál! - látja meg egyből az anyja aggódó arcát, és ahogy a nappaliba rohan, aztán leül a kanapéra.

- Hát, több, mint egy hete nem próbáltatok hívni, szóval technikailag nem visszahívtalak, csak hívtalak - von vállat, és az ágy támlájának dől, felhúzva a takarót egészen a hasáig. - Apa? Már dolgozik?

- Igen - válaszolja egyből, és Louis az öltözékéből tudja, hogy ő is lassan indulni készült. - Harry? Ott van valahol?

- Nem, most egy hónapig egyedül vagyok - feleli a kérdésére, és látja, ahogy elcsodálkozik a válaszon. - Már a kiképzésén van a mesterséges gravitációs kabinban.

- Már... Már itt tart a projekt? - csuklik el az asszony hangja egy pillanatra, mert Louis ezzel rohadtul meglepi.

- Még senkinek nem mondtam, de nagyon szeretném jövő ilyenkorra befejezni - válaszolja halkan, tagoltan, hogy az anyja minden szót biztosan értsen. - Épp ezért... A francba anya, szeretlek titeket és hiányoztok, de... Nem akarom ezt. Nem akarom, hogy Harryt hibáztassátok, amiért ezt csinálom, nem akarom, hogy bárkit is hibáztassatok. Már kisgyerekként megterveztem a rakétát. Már akkor bennem volt a vágy hozzá.

- Tudom, Louis... Tudom - próbálja leállítani a fiát, mert már egészen gyorsan kezdett hadarni. - De meg kell értened minket is. Egyik pillanatról a másikra vesztettünk el. A világ másik felére mentél tanulni, és nagyon büszkék voltunk, de akkor is elmentél. Aztán váratlanul ért minket Harry szerepe is az életedben, és most hirtelen közlitek, hogy talán örökre elhagyjátok a bolygót? Meg kell értened, hogy kétségbe vagyunk esve, kicsim.

- Megértem, és hogy őszinte legyek, egy kicsit én is - vallja be lehajtott fejjel. - De akkor sem hibáztathatjátok mindenért nyíltan Harryt. Szeretem őt, és ő is engem, tény, hogy nélküle talán soha nem veszem a bátorságot, hogy a NASA elé tárjam a terveimet, de büszkének kell lennetek rám, anya... Emmett azt mondta, valószínűleg Nobelt kapok.