I Love You To The Moon And Never Back (Befejezett)

huszadik

Eljött az ideje annak, hogy Louis mondjon le egy kicsit a szabadságáról, és ő zárkózzon be a kabinba, ahol a mesterséges gravitációt tesztelik a szervezetén. Ahogy ott ül az első estéje kellős közepén, az egyetemi beadandóin dolgozik, közben mégis néha csak elréved a szembefal felé, és gondolkodik. Nem érti, hogyan is keveredett ebbe a szituációba. Hosszú hetek, inkább már hónapok teltek el, hogy kidolgozta a rakéta terveit, azóta pedig annyira felgyorsult minden, hogy most jön rá, alig maradt ideje leülni és mindent feldolgozni.

Harry boldoggá teszi őt, mindennél boldogabbá, ennek ellenére is kénytelen belegondolni, hogy vajon jól teszi-e, amit tesz. Vajon okos dolog az alig egy éves kapcsolatáért örökre elengedni a családját és a barátait? Na jó... A szüleit és Olivert? Merthogy, leginkább csak ők vannak neki Harryn kívül. De aztán ahogy belegondol mindebbe, rájön, hogy ez nem ennyire fekete és fehér. Ez nem csak Harryről szól, hanem a karrierjükről is. A NASA-ról. Az egész emberiségről, és Louis erre már hogyan mondhatna nemet? Aztán meg... Legyünk őszinték, Louis még akkor se lenne képes nemet mondani, ha az egész csak Harryről szólna.

- Te nem félsz miattunk? - kérdi Louis, amikor Harry végre felhívja őt otthonról, és túl vannak a "milyen volt a napod" beszélgetés indítón.

- Mire gondolsz? - kérdez vissza a férfi, Louis pedig nem tud nem mosolyogni, ahogy a telefonja képernyőjét nézi. Harry a kanapén fekszik, csak halvány fény világít a nappaliban, Angyal pedig félig a hasán, félig mellette terpeszkedik, és élvezi, ahogy a férfi cirógatja. Louis néha nagyon szeretne csak Harry macskája lenni, hogy ebből álljon az egész élete.

- Hogy vajon... Mi lesz, ha történik valami olyan, ami miatt szakítunk, és nem tudjuk helyrehozni? - vallja be halkan a félelmeit, Harry viszont csak mosolyog.

- Mégis mi történhet velünk ott fent, amin annyira összeveszünk, hogy örökre szakítunk?

- Ki tudja...

- Nem tartok ilyesmitől - rázza meg a fejét Harry. - Te még tényleg nem érted, mennyire szeretlek, ugye? Észbontó vagy, gyönyörű, okos, élettel teli...

- Néha idegesítő... - egészíti ki Louis, de Harry csak felnevet ezen. Nyilvánvalóan nem veszi őt komolyan.

- Eddig egyetlen veszekedésünk volt, és az se azért, mert idegesítő voltál, hanem mert hülye - szögezi le Harry, aztán sóhajt egyet, és kényelmesebb pózba helyezkedik a kanapén. Louis csak nagyon szeretne hozzábújni. - Még mindig ezek a idióta gondolatok járnak a fejedben, hogy nem érted, hogyan szerethettem beléd? Azt hittem, ezen már túl vagyunk.

- Csak... Furcsa, mert annyira más súlycsoport vagyunk - von vállat Louis, és egy ideig nem is néz a kamerába. - De boldog vagyok, hogy ilyen vak vagy, ne aggódj.

- Bolond vagy, Okoska - vigyorog Harry még mindig. - A szerelemnek nem igazán lehet parancsolni, tudod? Sose te döntöd el, hogy kibe szeretsz bele. Csak annyit tudok, hogy szeretlek. A holdig és vissza.

- Vagy a holdig, ahonnan sose térünk vissza - vágja rá Louis, aztán el is gondolkodik. - Akkor a szerelmünk is örök?

- Fujj de nyálas vagy - nevet jóízűen Harry, aztán Angyalt a kezében tartva feltápászkodik a kanapéról. - De akkor már ne a holdig. Sokkal messzebbre megyünk.

- Pláne.

- Ettél már? - kérdi Harry, ahogy leteszi a macskát a járólapra, aztán a telefont a lisztes kaspónak támasztva elkezd vacsorát készíteni.

- Még nem - rázza meg a fejét Louis. - Már hoztak nekem vacsorát, csak... Tanultam. Szeretném a félévvel befejezni a mesterképzést.

- Mi? - lepődik meg Harry, mert még csak pár hete kezdte rá a tanulást, de közben mosolyog. - Ne szédíts!