Coffee House - Larry ff.

tizennyolcadik

Leparkoltam a házam előtt és kiszálltam az kocsimból. Kezembe vettem a virágot és a csokit, majd elindultam befelé. Csend honolt a nappaliban, Lou kabátja és cipője nem volt az előszobában, tehát valószínüleg elment valahova. Gondoltam amíg hazaér felviszem a cuccaimat és kipakolok a bőröndömből, a szobában szokásosan rend volt, Lou mindig odafigyelt a tisztaságra, ahogy kinyitom a szekrényt látom, hogy csak az én ruháim vannak benne. Oké, mi folyik itt? Szívem a torkomban dobog, hol van Lou?

Letrappoltam a lépcsőn, hátha kapok valami magyarázatot, a konyhába érve megpillantok egy levelet az asztalon, egyből érte nyúlok és olvasni kezdem.

"Szerelmem,

amikor ezt a levelet olvasod akkor én már eltűntem a lakásodból, az életedből. Az utóbbi időben éreztem, hogy már nem akarsz, még egy kicsit reménykedtem, de amikor elmentél Olaszországba már tudtam, hogy vége. Amit tettem megbocsájthatatlan, bár nem teljesen én tehetek róla, de elfogadom a döntésed. Teljes szívemből szeretlek, ezt sose felejtsd el, te voltál életem első nagy szerelme és az utolsó is te maradsz. Nem gondoltam volna, hogy egy ember ilyen érzéseket tud kiváltani belőlem, köszönöm, hogy erre az elméletemre is rá tudtál cáfolni. Nem foglak keresni, kérlek te se tedd, így is túl nehéz az elválás. Köszönöm, hogy szerettél és megmutattad nekem milyen csodálatos az az élet amiben te benne vagy.

Örökké a szívemben,
Őszinte szeretettel: Louis"

Ahogy a levél végére értem már zokogtam, nem történhet meg ez. Az egész az én hibám, itthon hagytam egyedül, kétségek között miközben én forgattam és a barátaimmal jól éreztem magam. Hogy tehettem ilyet? Ő életem szerelme én pedig hagytam, hogy elmenjen. Csak egy levelet hagyott mert még arra sem volt képes, hogy a szemembe nézzen, a helyében én sem tudnék. Undorító vagyok, hogy ezt tettem. A fal mellé lecsúszok és ott sírok tovább, hajamat tépem és próbálom csillapítani a testem remegését, hogy minél előbb utána tudjak menni, bár még azt sem tudom merre induljak, de bocsánatot kell tőle kérnem. Megérdemli, én nem hogy megbocsájtson, de ő mindenképpen megérdemel egy bocsánatkérést, hisz amit tettem vele az kritikán aluli és az, hogy ezt ő tűrte, mert annyira szeretett, az hihetetlen. A kabátomért nyúlok és kiveszem belőle a gyűrűt amit a hazafelé vezető úton szereztem be, csak néztem és közben újra meg újra elátkoztam magamat a tetteimért. Mindazok után amik történtek meg akartam kérni a kezét, miközben ő a bőröndjeit csomagolta, hogy minél messzebb legyen tőlem, a gyűrűt a szoba másik végébe hajítom és ismételten könnyek szelik végig az arcomat. Nagy nehezen feltápászkodok és a kocsikulcsot zsebre rakva indulok az autóm felé. Jóval a megengedettnél többel megyek, hogy minél előbb odaérjek Louis házához, viszont mikor leparkolok egy költöztető autót pillantok meg a ház előtt. Odarohanok hátha még megtudom állítani Louist, de csak egy házaspárt látok.

-Jó napot! Elnézést, hogy zavarom önöket, de eddig itt egy alacsony, barna hajú, kék szemű fiú élt. Önök tőle vették ezt a lakást? - zakatoló szívvel tettem fel a kérdést, hisz ha a válaszuk igen, akkor valószínüleg már csak Doncasterbe kereshetem.

- Jó napot! Igen, tőle vettük a házat. Sürgősen kellett költöznie azt mondta, ön esetleg erről nem tudott? - mosolygott kedvesen a nő, pedig nem is tudta, hogy most tört darabboká a szívem.

- Sürgősen? Oh, ezt nem tudtam. Azt esetleg nem tudják, hogy hová költözött? - próbáltam tartani magam, de lefolytak az első könnycseppek az arcomon és hangom remegett.

- Azt mondta, hogy az államokba fog költözni, de jól van uram? Tudunk valamiben segíteni magának? - mondta aggódóan a nő.

- Nem tudnak, köszönöm a segítséget. - meg se vártam, hogy elköszönjenek csak futottam az autómhoz, hogy tudjak indulni Doncasterbe, hátha még ott találom. Újra és újra átfutnak az agyamon a nő szavai, az államokba akar költözni? Ha tényleg elmegy már sose találom meg. Padlógázzal mentem szerelmem szülővárosa felé, fékcsikorgatva parkoltam a háza előtt és futottam, hogy minél előbb kopogtathassak.

- Harry, édesem - nyitott ajtót Jay - már elment, kedves.

- Nem - nyekeregtem - az nem lehet - könnyeim záporozni kezdtek, Jay kedvesen karjaiba zárt és simogatta a hátamat hátha megnyugszok, de hogy is nyugodhatnék meg, ha a szerelmem most költözött a világ másik felére. Betessékelt a házba és a kanapéra ültünk, Jay még mindig simogatta a karomat és láttam rajta, hogy ő is sírdogál.

- Azt mondta, hogy már nem szereted, ezért maga mögött akarja, hagyni az országot. Próbáltam visszatartani, de hajthatatlan volt, sajnálom édesem - mondta, miközben könnyeit törölgette.

- De hisz mondtam neki, mielőtt elmentem mondtam neki hogy szeretem. Istenem, Jay ő életem szerelme, hogyan is ne szeretném - csapkodtam kezeimmel - hová ment? Neked biztos elmondta.

- Nem mondta Harry, sajnálom. Azt mondta majd jelentkezik, ha készen áll rá. - mosolyodott el szomorkásan - Kérlek ne vezess haza, maradj itt éjszakára, ha szeretnél aludhatsz Louis szobájában.

 
- Köszönöm Jay - próbáltam magamra erőltetni egy kis mosolyt majd elindultam Louis szobája felé, hogy tovább ostorozhassam magam.

Levetkőztem, majd bebújtam az ágyba amin még erősen éreztem Louis illatát, átöleltem a párnáját, mintha csak őt tartanám a karjaim között és elnyomott az álom.

Abban reménykedtem, hogy csak álmodtam az egészet és amikor felébredek Louis karjai között vagyok, hát csalódnom kellett amikor felkeltem. Egyedül feküdtem az ágyban és tudtam ez nem csak álom volt, kisétáltam a fürdőbe és megmostam az arcomat, szemeim puffadtak voltak és karikásak. Felvettem a tegnapi ruháimat és lementem a lépcsőn, a konyhából hangok szűrődtek ki, ezért a remény kis szikrájával a szívemben sétáltam a konyha irányába, hátha Lou meggondolta magát, másodjára kellett csalódnom a reggel alatt.

- Sziasztok - köszöntem egy apró mosollyal az arcomon. Lottie és Jay beszélgettek csak a konyhában.

- Szia Harry. Hogy vagy? - kérdezte Lottie miközben szorosan átölelt.

- Rosszul, te? - kérdeztem vissza miközben egy keserű mosoly húzódott az arcomra.

- Megvagyok - válaszolt - legyél benne biztos, hogy szeret és majd jelentkezik, csak egy kis időre van szüksége - magyarázta, de én csak a fejemet ráztam.

- Azt írta a levélbe, hogy nem fog keresni és, hogy én se keressem őt. Ne nehezítsem meg a helyzetét, miközben ő ment el és én maradtam, mindig annak könnyebb aki megy. Viszont én itt maradtam, itt, ahol bármerre fordulok ő jut eszembe és az emlékeink - kezdett ismét bepárásodni a szemem, szóval inkább abbahagytam és témát váltottam - köszönöm, hogy itt maradhattam éjszakára, én most megyek, de nagyon remélem, hogy fogunk még találkozni. Sziasztok - köszöntem el és megöleltem mindkettőjüket.

Felvettem a kabátom és a cipőm, majd kocsimat elindítva indultam vissza Londonba.

2 hét telt el, amióta Louis elment. Azóta nem történt semmi, vagyis megkaptam egy új film szerepet és megérkeztek a dátumok hogy mikor kezdjük el forgatni és hol. Körülbelül fél év múlva fogok Los Angelesbe utazni a forgatás miatt, nem akarom elhagyni Londont, de legalább az vigasztal, hogy Louisval egy országba leszünk, de addig még sok minden történhet. A hiánya felemészt, a házban minden közös képet és közös tárgyat összepakoltam és felvittem a padlásra, először ki akartam dobni, de nem vitt rá a lélek, ezért csak elraktam egy olyan helyre ahol nincs a szemem előtt. Bár nem egyszerű, hiszen ha véletlenül egy pólója előkerül a szekrényemből vagy mondjuk amikor a fogkeféjét megtaláltam a kád mellett akkor mindig felmegyek a padlásra, hogy azokat is a "gyűjteményembe" tegyem és általában akkor egy órát fent bőgök mint egy óvodás. De ez normális nem igaz? És már csak idő kérdése és nem fogok rá gondolni. Ugye, nem fogok?