Egy ágyban az ellenséggel

𝒽𝑒𝓉𝑒𝒹𝒾𝓀

Jennifer

élni és élni hagyni

Mindenem reszketett. Javier feje még mindig az ölemben pihent, de már hosszú percek óta nem volt magánál. Viszont a teste még meleg volt, és éreztem a pulzusát is, ebből tudtam, hogy még életben van.

Miután megtaláltam Ryan nevét a telefonban, egyből tárcsáztam, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhadartam neki mi történt. Ő nem kérdezett semmit, azt mondta pár percen belül ideér, úgyhogy nem volt más dolgom csak várni, és bízni benne, hogy Javier addig nem hal meg.

- Elárulod végre, hogy most mire várunk? – kérdezte Simon, tisztes távolságból. Nem is bántam, hogy nem jött közelebb, még csak az kellett volna, hogy ő is rosszul legyen a vér látványától, aztán kaparhassam fel a földről.

- A segítségre. – feleltem.

- Milyen segítségre? Nem engedted, hogy mentőt hívjak! – kiabálta hisztérikusan, és megértettem. Én magam sem tudtam, hogy mit csinálok. Egyáltalán miért segítek ennek a férfinak? Egy könyörtelen gyilkos, én pedig rendőrnek készülök. Most mégis vagy ezer szabályt hágtam át. Magamra sem ismertem. A józanul gondolkodó énem megvárta volna a mentőt, és rájuk bízta volna Javier további sorsát. Ehelyett ráparancsoltam Simonra, hogy tegye el a telefont, és engedje, hogy majd én elintézzem. Elment az eszem, az már egyszer biztos.

- Ryan már úton van.

- Ki az a Ryan? És ki ez a fickó? Ismered? – bombázott meg Simon a fejében feltorlódó kérdésekkel, de már nem volt időm válaszolni. Egy kocsi fényszórói feltűntek az utca elején, nekem pedig el kellett fordítanom a fejem, hogy ne világítson az éles fény a szemembe. Megállt mellettünk, majd láttam, hogy két ember száll ki belőle. Egy férfi, és egy nő. A férfiben azonnal felismertem Ryant, és rájöttem, hogy vele már az elrablásom napján is találkoztam, csak nem tudtam akkor még nevet kötni hozzá. A nő viszont teljesen ismeretlen volt. A negyvenes évei közepén járhatott, mint anya. A haja egy nagy kontyban volt összefogva a feje tetején, és orvosi köpenyt viselt.

Elmwood Hospital – olvastam le a köpenyén a logót, és hirtelen megnyugodtam. Valószínűleg orvos, és tudja, mit csinál.

- Mi történt? – termett hirtelen mellettem Ryan, és letérdelt Javier mellé, aki még mindig eszméletlen volt.

- E-egy lövést hallottam, és mire ideértem, már itt feküdt. – magyaráztam. – Nem engedte, hogy mentőt hívjak.

- Jól van, engedjetek oda. – lépett hirtelen mellénk a nő is. – Ryan, segítenél levenni a pólóját?

- Persze. – felelte, aztán egyetlen egy hirtelen mozdulattal széttépte a vékony ruhaanyagot, ami hangos reccsenéssel szétszakadt Javier mellkasán. Ekkor lehetett látni csak igazán, hogy mekkora a baj. A fél oldala úszott a vérben, én biztosan nem lettem volna képes megtalálni, hogy hol van a seb.

- Meglőtték, és nagyon sok vért veszített. – állapította meg a doktornő. – Láttad ki volt az? – nézett ekkor hirtelen rám. Meglepődtem.

- Nem. Csak a lövést hallottam, meg azt, hogy elhajtanak, de nem láttam ki ült a volán mögött.

- A francba tesó, tarts ki! Itt vagyunk, most már nem lesz semmi baj. Hallod? – Ryan Javier nyakára tapasztotta a kezét, és ahogy odanyúlt, láttam, hogy teljes testében reszket, akár csak én.

- Mély a seb, a golyó valószínűleg még bent van. El kell látnom minél előbb, különben meghal. – söpört hátra pár elkószált tincset az arcából a doktornő, és ahogy elnéztem, ő is iszonyatosan aggódott. – Be kell raknunk a kocsiba.