Egy ágyban az ellenséggel

𝒽𝓊𝓈𝓏𝑜𝓃𝒽𝒶𝓉𝑜𝒹𝒾𝓀

Jennifer

árnyak a sötétben

Azt szokták mondani, csőstül jön a baj. Nos, eddig ez az én életemre különösen igaznak bizonyult. Ha a reggelem rosszul indult, és kiborítottam a kávét, akkor szinte előre borítékolható volt, a nap többi részének a bukása. Rossz jegyet kaptam a suliban, aznap csalt meg Mark Hastings, akivel a végzős évemben jöttem össze, és annyira szerelmes voltam, hogy nem láttam a nyilvánvalót. Na, de hogy még ennek tetejében a tavaszi bálra szerzett ruhám is elszakadjon?

És ez csak egy nap volt a számtalan közül, amikor úgy éreztem, minden rossz, ami csak megtörténhet, velem megtörténik egyetlen napon. Summer úgy hívta, Jennifer-újabb-peches-napja.

Lehunytam a szemem egy pillanatra. Summer hangját hallottam, ahogy hangosan felnevet. Még dél sem volt, és én ott álltam, nekidőlve a konyhapultnak, az ujjaim úgy markolták a pult szélét, hogy egészen belefehéredtek, miközben Javier és a pasi – aki sötét ballonkabátot viselt – engem bámult. Egyikőjük összezavarodottan, míg az utóbbi ölni tudott volna a tekintetével.

- Rendben. Hallgatlak. – Javier lesújtó tekintete görcsbe rántotta a gyomrom. Végre kezdett rendeződni a viszonyunk, erre tessék.

- Mielőtt idejöttem volna, valóban megkeresett egy nő. Valami Janet, vagy Jane...

- Jane Willow. – vágott a szavamba a ballonkabátos.

- Igen, szóval ő...

- Mit akart?

- Információkat, rólad. Szentül hitte, hogy tudom hol vagy. Nála voltak a felvételek arról az éjszakáról, amikor meglőttek. Bizonyítékai voltak, ha akartam sem tudtam volna letagadni! – éreztem, hogy a magyarázkodásom kezd pánikszerűvé válni.

Nem féltem Javiertől, erről már szó sem volt, pedig tudtam, hogy még mindig megtehetné, hogy egyetlen lövéssel elintéz, aztán a holtestemet a folyóba dobja. De éreztem, hogy nem bántana. Soha.

- Mit mondtál neki? – úgy összeszorította az állkapcsát, hogy szinte sziszegésnek hallatszódott a kérdése.

- Semmit. Nem tudtam hol vagy, de ha tudtam volna se mondtam volna el! Nem vagyok hülye, Javier... Tisztában vagyok a jogaimmal és a kötelezettségeimmel. Ha elmondom neki, bajba keverem magamat is, mert azzal elismerem, hogy valaha az életben közöm volt hozzád, ő meg úgy vág sittre, hogy öröm lenne nézni.

- Szóval beismeri, hogy csak önmaga védelme miatt tette, és nem azért, hogy Javiert megvédje? – a ballonkabátos előrébb lépett Javier háta mögül, ahova nem sokkal azelőtt Javier kényszerítette, és amitől bevallom őszintén, azért megremegtek a térdeim. Amikor a pasi elkapott, Javier ugrásra készen állt meg előtte, és tisztán látszott a szemében, hogy képes lenne átharapni a torkát azért, hogy engem megvédjen.

- Nem ismerek be semmit, de egyébként maga meg kicsoda? – fordultam a pasi felé, mert kezdett idegesíteni, hogy mindenbe belekotyog, ráadásul bunkó módon még csak be sem mutatkozott.

A férfi idegesen a csípőjén támasztotta meg a kezeit. Ahogy a kabátja arrébb csúszott, egy pisztoly csöve került elő. Fegyvertokja volt.

- Allen Reyes, FBI.

- Allen az én emberem. – vette a védelmébe Javier a helyzetet, amikor a férfi jelvényét látva, akkorára kerekedtek a szemeim, mint egy-egy kistányér. Először megszólalni sem bírtam, mert annyira szürreális volt az egész helyzet, hogy kellett pár másodperc, ameddig felfogtam, hogy mibe is csöppentem. Már azon sem lepődtem volna meg, ha valahonnan előugrik egy stáb kamerákkal, és közlik, hogy az egész csak egy átverés volt, én pedig be lettem húzva a csőbe. De a kamerásokra várhattam, magamnak kellett megoldanom az egész káoszt, amibe keveredtem.