Egy ágyban az ellenséggel

𝓉𝒾𝓏𝑒𝓃𝒽𝒶𝓉𝑜𝒹𝒾𝓀

Jennifer

tűpontos találat

Ami azt illeti, még csak a második teljes napomat töltöttem el a Navarro házban, de máris annyi dolog történt velem, amennyi normál esetben egy hét alatt sem. Először ott volt az a bensőséges pillanat köztem meg Javier között a fürdőben, amit aztán egyetlen egy mondatával felrúgott, mint kakas a lószart. Kezdtem azt hinni, hogy tud ő normális is lenni, de ismét bizonyította, hogy ne várjak tőle e tekintetben túl sokat. Ma reggel pedig sikerült belegyalogolnom egy beszélgetés kellős közepébe. Nem kellett volna, mert puskaporos volt a hangulat a két férfi között, és ezt a megjelenésem csak tetézte.

Javier nagybátyja egy úriemberként viselkedett velem. Kezet csókolt, gyengéd volt, és kedves. Annak ellenére, hogy láttam a szemében, hogy csak egy darab húsnak tekint. Efelől nem volt kétségem. Ahogy afelől sem, hogy Javiernek ez a legkevésbé sem tetszett. Úgy vágta ki a pasit a házból, hogy a lába sem érte a földet.

Aztán meg jól összevesztünk.

Először a hallban, amikor egyetlen egy perccel később értem oda annál , mint ahogy azt őfelsége elképzelte. Aztán folytattuk az udvaron, végül pedig az autóban. Úgy éreztem, tehettem volna bármit, akkor sem lett volna velem kedvesebb még egészen véletlenül sem, szóval inkább nem is törtem magam tovább.

Nagyot sóhajtva csúsztam le az anyósülésen, a lábaimat pedig lazán a műszerfalra pakoltam, miközben a szemem sarkából végig figyeltem a reakcióját. Ha már egyszer így is úgy is bunkó velem, akkor legalább legyen értelme.

Három, kettő, egy...

- Azonnal vedd azt le onnan! – morrant rám, aztán a szabadon lévő kezével erőszakosan meglökött a bokámnál fogva.

- Megmondanád, hogy hova megyünk? – kérdeztem, és visszahelyezkedtem az ülésbe, mintha mi sem történt volna.

Javier nem mondott semmit arról, hogy hova visz. Csak beparancsolt az autóba, és átváltott bunkó üzemmódba. Érdekelt volna, hogy milyen, amikor nem egy modortalan tuskó, de sajnos nekem ezt az oldalát egyáltalán nem mutatta meg. Egy nagyképű, beképzelt hólyag volt, aki úgy állt a dolgokhoz, hogy vegye a világ megtiszteltetésnek, hogy ő létezik, és leereszkedik hozzá.

- El kell intéznem ezt, azt. – felelte.

- Aha, és ehhez miért kellek én?

- Mert én így döntöttem. Ez nem elég indok? – kaffantott vissza, egy percre sem levéve a szemét az útról. Gyűlöltem, hogy úgy volt arrogáns seggfej velem, hogy még a szemembe sem nézett.

- Mondták már neked, hogy veled csupa móka és kacagás az élet? – villantottam rá a legártatlanabb mosolyomat, remélve, hogy ezzel kicsikarok belőle valamiféle érzelmet, ami több puszta gorombaságnál.

- Nem azért vagyunk itt, hogy nevetgéljünk. Ez komoly dolog. – Javier lefékezett egy fehér dzsip előtt, majd leállította a motort.

Úgy tűnt, egy elhagyatott környéken vagyunk, ahol nem volt más, mint egy nagy téglaépület meg pár autó. Csak onnan sejtettem, hogy közel sem kihalt a hely, hogy bentről hangos zene szűrődött ki.

- Úúú, most akkor nagyon komolyan veszlek. Azt hiszem. – pillantottam rá cinikusan, de Javier válaszra sem méltatott, csak kiszállt a kocsiból, majd feltépte az én oldalamon lévő ajtót. Idegesen elkapta a csuklómat, aztán olyan erővel húzott neki a kemény mellkasának, hogy rendesen beleremegett minden izmom. Az arcunkat csak pár centi választotta el egymástól, minden egyes idegszálammal a forró leheletére koncentráltam.