Egy ágyban az ellenséggel

𝒽𝓊𝓈𝓏𝑜𝓃𝓀𝑒𝓉𝓉𝑒𝒹𝒾𝓀

Jennifer

azt hittem, menni fog

Türelmetlenül kinyújtottam a lábamat, és egy hangos sóhaj hagyta el a számat, ahogy Luna laptopja megbillent a combomon. Vagy húsz megnyitott ablak nézett vissza rám, és csaknem úgy tűnt, hogy gúnyolódnak rajtam. Az első, ami miatt okuk volt ezt tenni, az a huszonegyedik kis fül volt, az emailjeim, a tananyaggal a bejövő üzenetek között. Azzal a tananyaggal, amire rá sem néztem, ellenben vagy száz külföldi egyetem honlapját átnyálaztam, hátha megtalálom azt a bizonyos címert, de lassan kezdtem feladni.

- Na, találtál valamit? – pillantott rám Luna, aki a szobában elhelyezett fotelben ücsörgött, a telefonját nyomkodta, és egy ragacsos cukorrudat rágcsált, de esze ágában sem volt segíteni. Ennek ellenére sem bírtam rá haragudni, mert legalább lelki támaszt nyújtott, és kölcsön adta a laptopját.

- Nem. – ráztam meg a fejem. – Most vagy én vagyok béna, vagy nem létezik ilyen egyetem.

- Ne add fel, egyél! – nyújtotta felém hirtelen a zacskót, amiben a cukorkák voltak, és rám emelte a szikrázó tekintetét.

- És ha cukorsokkot kapok, az miben lesz a segítségemre? – vigyorodtam el, mire ő lepakolta a lábait a fotelből, és mellém mászott az ágyra.

- Semmiben, de legalább kapsz egy adagnyi boldogsághormont. Ahogy elnézlek, arra most szükséged lenne. Na, mutasd! – az ölembe dobta a zacskót, puha melegítőnadrágja szélébe törölte a ragacsos ujjait, aztán elmarta előlem a laptopot. Az első dolga volt, hogy minden megnyitott oldalt bezárt, és egy teljesen új böngészőt nyitott. Tiszta lappal indított, és valószínűleg a feje is teljesen tiszta volt, nem úgy, mint az enyém. Folyamatosan csak az a rohadt csók járt a fejemben, amióta Javier rám rontott, és a maradék józan eszemet is magával vitte. Mert persze amint felfogta, hogy mégis mit tett, azonnal meg is bánta, és ezt mi sem bizonyíthatta volna jobban annál, hogy utána a közelembe sem jött. Na, nem mintha azután a mutatványa után nekem sok kedvem lett volna a társaságához. Soha senkinek nem engedtem, hogy játékszernek használjon, és ezt a szokásomat nem most, és nem Javier kedvéért szeretném levetkőzni.

Délután azonban, amikor lesétáltam a konyhába - mert mint általában, magamra voltam hagyva ebben a hatalmas házban és unatkoztam - ő odalent ült, és úgy tűnt, valamin nagyon agyal. Észre sem vette a jelenlétemet egészen addig, ameddig meg nem szólítottam. Kivételesen elég gördülékenyen ment a beszélgetés, és furcsa módon meggyilkolni sem akartuk egymást. Még azt is megmutatta, hogy min dolgozik éppen, és szégyenszemre kénytelen voltam neki bevallani, hogy láttam azt a kusza kis rajzot az irodájában. Azt persze nem említettem meg, hogy le is nyúltam, és azóta is ott pihent a szobám éjjeliszekrényének a fiókjában.

- Várj egy picit! Az ott! – állítottam meg Luna kezét hirtelen, és közelebb hajoltam a monitorhoz, ahogy görgetett lefele a találatok között.

- De ez nem sárkány. Ez egy... izé. Mi az a madár, ami félig ember is? – csettintgetett a levegőben az ujjaival.

- Szerintem te a főnixre gondolsz, de az nem ember. Viszont ez lesz az, amit kerestem. – gyorsan magam elé vettem egy papírt és egy tollat, majd leírtam a hely nevét, ami a nagy fehér logó alatt ott virított: Università di Giurisprudenza di Palermo.

Furcsán néztem a papírra, sehogy nem fért a fejembe, hogy mégis mi köze egy olasz egyetemnek ehhez az egészhez.

- Hát, akkor feladat kipiálva, szívesen! – csiripelte Luna vidáman, majd visszalopta a térdemen pihenő cukorkás zacskót, és visszahuppant a fotelbe, hogy folytathassa a telefonja nyomogatását.