Egy ágyban az ellenséggel

𝓉𝒾𝓏𝑒𝓃𝑒𝑔𝓎𝑒𝒹𝒾𝓀

Jennifer

a bosszú édes, mint a citrom

Lesimítottam a fekete testhez simuló ruhámat, ami valamivel a térdem fölött ért véget. Egyszerű volt, nem hivalkodó. Ez az este pont nem az örömről szól, így úgy éreztem, nem engedhetem meg magamnak, hogy más színű ruhában jelenek meg. Már így is gyomorgörcsöm volt az egész miatt. Egyrészt azért, amiért minden évben. Mindenki sajnálkozó tekintete, meg a kérdések miatt, amit az emberek feltesznek.

Hogy vagy?

Hogy viseled?

Ugye, hogy az idő segít?

Persze nem akarnak ők ilyenkor ezzel rosszat, de jót sem tesznek. Csak újabb sebeket tépnek fel, hiszen ennek az egésznek nem így kellett volna történnie. Történhetett volna másképp is. Vajon tényleg csak rosszkor voltunk rossz helyen? Létezik az, amit egyesek csak úgy hívnak, véletlen? Na, és persze ott van az a bűvös kérdés is. Mi lett volna ha?

Mi lett volna, ha aznap anya kocsija nem mondja be az unalmast, és azzal megyünk a vurstlira? Akkor talán nem szorulunk Betty barátnője segítségére, és amikor kitör a pánik, nem rohan el, otthagyva bennünket annál az átkozott körhintánál. Elkerülhető lett volna.

- Készen állsz? – zárta be Summer a kocsija ajtaját, aztán rám nézett.

Rögtön munka után értem jött, és hogy időben sikerüljön elkészülnöm, a kocsiban voltam kénytelen átöltözni. Az egyetlen, ami örömömre szolgált, hogy Simon ma kivételesen nem lesz jelen. A legutóbbi találkozásunkkor elég érthetően a tudtomra adta, hogy mit gondol rólam, és talán azóta is a szobájában bujkál, tartva attól, hogy Navarro egyik embere újra megfenyegeti.

- Azt hiszem. – sóhajtottam.

- Nem baj, ha nem. Ez nem könnyű neked, de én itt vagyok, Jenny. – a legjobb barátnőm mellém lépett, és megszorította a kezem. Sokat jelentett a támogatása.

- Fogalmam sincs, mihez kezdenék nélküled, de tényleg. – súgtam halkan, mialatt felnéztem a hatalmas, díszes épületre. Három emelete úgy magasodott fölénk, mintha csak be akarna kebelezni minket. Úgy a hetvenes évekig színházként üzemelt, rengeteg híres ember megfordult benne, ezért némi történelmi értéke is volt. Sajnos csődbe ment, és amikor Summer apja megvette pár éve, már nem sok kellett hozzá, hogy összedőljön. De Roger hihetetlen érzékkel nyúlt hozzá, és sikerült megmentenie, most pedig közösségi házként működik, ahol bálokat, esküvőket, árveréseket, na meg persze jótékonysági gálákat szerveznek.

- Nélkülem elkéstél volna, de ne is törődj vele. – mosolygott rám Summer, mire keserűen összenevettünk, aztán nehéz szívvel ugyan, de a barátnőmmel az oldalamon beléptem az épületbe. Az est még nem kezdődött el, de már az emberek puszta látványa is összeszorította a szívemet. Idegesen kapaszkodtam a táskám pántjába. Sok ismerős arcot láttam viszont, akiket már névről képes voltam beazonosítani az évek alatt. Olyan emberek arca volt ez, akik pontosan jól értették, hogy min megyünk keresztül, mégsem voltam képes beszélni róla. Még velük sem. Ezért utasítottam vissza minden évben anya ötletét is, miszerint mondjam én a beszédet. Elképesztő, hogy neki hogyan volt hozzá ekkora lelki ereje.

- Kicsim, hát itt vagy! – egy kéz érintett meg hátulról, és amikor megfordultam, anya meggyötört tekintetével találtam szembe magam. Erősnek mutatta magát, de tisztán látszott, hogy ma már sírt, valószínűleg nem is egyszer. Vállig érő barna hajába vegyült már egy-két ősz szál, és az apró ráncok is a szeme körül arról árulkodtak, hogy mennyire megviselte őt az elmúlt tizenegy év. Egyedül, apa nélkül, aztán pedig már Charlie nélkül. – Már mindenhol kerestelek.