Egy ágyban az ellenséggel

𝓃𝓎𝑜𝓁𝒸𝒶𝒹𝒾𝓀

Jennifer

hazug igazságok

Másnap reggel fáradtan ültem a konyhaasztalnál, lassan iszogattam a kávémat. Szinte egész éjjel nem aludtam, a történtek jártam a fejemben. Folyamatosan arról próbáltam meggyőzni magamat, hogy helyesen cselekedtem, de aztán minél inkább belementem a gondolatmenetbe, annál inkább éreztem aggályosnak. Már eleve az elrablásomról is szólnom kellett volna a rendőrségnek. Illetve ez így nem is állja meg a helyét, mert szóltam, csak épp félrevezettem őket. Azt mondtam, amire Javier Navarro kért. Kért? Utasított. Hazudtam aztán a legjobb barátnőmnek is, és az anyámnak, amit viszont nem bántam. Ha megtudná, hogy kik álltak az egész mögött, ott helyben szívrohamot kapna. Épp elég volt neki az, amit tizenegy évvel ezelőtt át kellett élnie emiatt a család miatt, egyáltalán nem hiányzott, hogy újra beletaszítsam abba a fájdalomba. Kínkeserves időszak volt mindkettőnknek.

- Hűha, csajszi! Ennyire borzasztó volt a randi?

A bambulásomból Summer vidám csacsogása riasztott fel. Odakint még épp csak hogy hajnalodott. Meg sem tudtam volna mondani, hogy mióta üldögéltem a konyhában.

- Ne is kérdezd. – kortyoltam bele az addigra jéghideg kávémba.

- Oké, akkor mesélj! – Summer kihúzta az egyik széket, és mellém telepedett.

Jellemző. Ha valamiről nem akarok beszélni, ő annál jobban akarja, hogy beszélgessünk róla. Néha ezért meg tudnám őt fojtani, de az tény, hogy nem egy idegösszeroppanástól mentett meg így. Köztudott, hogy nem jó a problémákat magunkba fojtani.

- Miből gondolod egyáltalán, hogy rossz volt?

- Hm, várj hadd gondolkozzak! – pillantott a plafonra, én meg a kiskutyás pizsama felsőjére, ami kifordítva volt rajta. – Még hét óra sincs, te pedig itt ülsz magadba roskadva. Ami lehet azért, mert annyira jól sikerült, hogy épp a boldogságmámortól még azt sem tudod hol vagy, de én sokkal inkább arra tippelnék, hogy szörnyű volt, ismerve Simont. – közölte végül teljes magabiztossággal. Summer jobban ismert engem bárkinél, ami nem meglepő, tekintve, hogy középiskolás korom óta volt a legjobb barátnőm, és nem is volt kérdés, hogy amint lehetőségünk nyílik rá, együtt lakunk majd. Minden szempontból praktikus volt, ugyanis Summer szülei finoman szólva is el voltak eresztve anyagilag. Amikor kiderült, hogy mindkettőnket felvettek az egyetemre, vettek neki egy lakást, mi pedig beköltözhettünk ingyen és bérmentve. Hálás voltam, mert a fizetésem nem lett volna elég arra, hogy a tandíj mellett még egy albérletet is kifizessek.

- Megcsókolt. – vágtam rá, mire Summer szemei úgy kikerekedtek, hogy azt hittem menten kiesnek a helyükről. – Azt hittem, hogy mindketten csak a szüleink iránti tiszteletből találkozgatunk, meg azért, mert Simon próbálja oldani a bűntudatát, de tegnap este eléggé egyértelművé tette, hogy hogyan érez.

Summer hangosan elnevette magát, aztán felállt, hogy saját kávét szerezzen magának.

- Jó reggelt, Jenny! Gondolod, hogyha csak puszta udvariasságból tette volna, akkor hozott volna neked virágot, meg csokit meg kitudja még mit, amivel az elmúlt hetek alatt megajándékozott téged? – nézett rajtam végig a barátnőm cinikusan.

- Hát, végül is Simon elég udvarias.

- Te meg elég naiv, ha ezt hitted. – ült le vissza, ezúttal már serényen öntötte magába az életadó italt. – Mi van veled?